„Az nem úgy van, ahogy van. Majd én megmondom, hogy lesz.” Egyre többször hallom, és érzékelem ezt a megjegyzést és lelkületét a legkülönbözőbb kontextusban.
Ezt hallgattam egy keresztelői előzetes beszélgetésen, ahol idősebb római katolikus anya és fiatalabb református apa szerették volna megkereszteltetni a közös gyermeküket. Nem házasok, nem gyülekezeti tagok, nem konfirmált apa, és vallását semmilyen módon nem élő anya. Ez nem ijesztett meg.
-Megkereszteli?
-Meg!
-A következő vasárnap lenne jó nekünk.
-Az nem jó.
-Miért?
-Mert még fel kell készülniük. Az időbe telik. Szeretném, ha eljönnének hozzám és együtt megismernék mi a keresztség és legalább apukát kérem, hogy konfirmáljon.
-Erre nincs időnk.
-Akkor most nagyon röviden megpróbálom elmondani, hogy miért kellene időt szánni erre és mit is jelent a keresztség.
Amit lehetett elmondtam nekik és a végén a keresztelői liturgia fogadalmát is. „Ígéritek-e, hogy e kisgyermeket mostantól fogva úgy nevelitek és neveltetitek, hogy az Atya-, Fiú- és a Szentlélek-Istenbe vetett hitéről majd ő maga önként tegyen vallást a gyülekezet előtt?” Ezt is el kellett magyaráznom, hogy a gyülekezeti tag szülő számára tesszük lehetővé a keresztséget, hogy a gyermek oda tartozhasson, ahová a szülők. Illetve a gyermeket várjuk gyermek-istentiszteletre, meg hittanórára is. A szülőket is istentiszteletre. Ez vetett véget a beszélgetés viszonylag barátságosabb és hosszabb részének. A következő pár perc nagy feszültségben telt. Anya közölte, hogy csak nem képzelem, hogy istentiszteletre fognak járni és a gyereket meg hittanra engedik. Ők csak meg akarják kereszteltetni. A többi nem kell. De a fogadalomban is elmondják. Az nem számít. Majd ha felnő, akkor önmaga eldönti miben akar hinni. Önök nem keresztyének, a gyermeket nem akarják, hogy keresztyén legyen, akkor ennek a keresztségnek nincs létjogosultsága. Szinte kiabálva és vérig sértve vonultak ki.
Egy másik esetben a már konfirmációs órákra járó fiatal szülője rontott nekem, hogy hogyan képzelem, hogy merem a gyereket istentiszteletre hívni, és oda kötelezni. Örüljek, ha eljár órákra és ennyi. A konfirmáció után soha többé nem jött istentiszteletre sem ő, sem anya. Sőt az egyház támogatását is befejezte. A fenntartói járulékot nem fizette többé, mert már eltemettük végül a nagyit. Akkor ők már nem tartoznak ide.
Egyszer hívtam konfirmálni egy megkeresztelt fiatalt. Kognitív képességei nem voltak túl jók, de jó lelkű fiatal volt. Sokszor kért verseket karácsonykor, amiket meg is tanult becsülettel. De elmondani a templomi alkalmon már nem tudta, mert nem engedték el. Anya itt annyit mondott, hogy neki nem kell ide járnia. A srác még egy alkalomra is eljött, de soha többé. Azért anyát megkérdeztem, hogy ha megfogadták kereszteléskor, hogy elsegítik a konfirmációig, akkor miért nem jöhet. (Nem Mocsán keresztelték) Persze idéztem a közös liturgiánkból. Nekik ezt nem mondták, így tehát nem érvényes rájuk. Pár hónappal később a közösségi oldalon látom, hogy büszke keresztszülőként pózolnak egy református templom előtt.
Ezeket azért írom, mert elkezdődtek megint a konfirmációs órák. Már nem lehet rutinosan, csak úgy meghívni, megkezdeni az alkalmakat. Be kell cserkészni a szülőt, ha nem ellenséges, akkor is. A gyerekekre jó hatással kell lenni. Óriási logisztika, hogy mindenkinek jó időpontot találjunk. Több településen laknak, vagy járnak iskolába.
A két év kovid után, és tavaly nem volt konfirmandus, nehéz szívvel kezdtem el idén a szervezést. Sőt, a nyári szünet után olyan bizonytalan voltam a Bibliaórák szervezésében is. Nem úgy alakult az egyik nyári táborunk sem, ahogy szerettem volna. Közben rengeteg egyéb munkát kellett végezni, ami nem lelkészi jellegű (pályázatok, építkezések, elszámolások).
Az elmúlt évek elkezdtek elszakítani a lelkészi hivatástól. Amikor pedig lehetőség adatott, akkor komolyan elbizonytalanodtam, mintha idegen terepen járnék, hogy most mit és hogyan fogok csinálni.
Nincs többé rutin, megszokás. A hit nemes harca van. Csak ezt majd később fogom annak tartani. Túl a harcokon.
Nehéz harcolni az egyházon kívüli és belüli emberekkel, akik azt mondják, hogy „Az nem úgy van, ahogy van. Majd én megmondom, hogy lesz.” Ezt nem lehet, és nem is kell megszokni.
De talán így értjük Jézus szavait, amikor siratják őt. „28Jézus pedig hozzájok fordulván, monda: Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon.29Mert ímé jőnek napok, melyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak! 30Akkor kezdik mondani a hegyeknek: Essetek mi reánk; és a halmoknak: Borítsatok el minket! 31Mert, ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Lukács ev. 23, 31)
Az marad, hogy nem úgy fordulok Jézus felé, hogy majd megmondom mi lesz. Inkább így: Uram! Mondd Te!
