Az utolsó hittanórán, már nem is tudom miképpen, de szóba került a vadászat. Az egyik fiú nagy terítékes vadászaton volt. Kérdeztem tőle, hogy mit csinált. Ő is puskás volt, vagy hajtottak? Igazán egyiket sem, mondta. Nem volt hajtás? Nem. Akkor mi volt? Mit csinál a vadászaton a sok ember, meg egy ekkora fiú? Tulajdonképpen bérvadászok voltak, azok olyan fizetős emberek. Nekik dobálták fel a fácánokat ketten és röptették, amiket azután lelőttek. De hát hogy? Egy bokor mögül. Nem volt veszélyes? Vagy volt valami acél védőpajzs? Semmi ilyen nem volt. Másfelé volt a lőirány és felfelé. Honnan vették a fácánokat? Tenyésztették és ládákkal ideszállították. Több százat reptettek. Azután ezeket kiterítették. Nagy teríték volt.
Az agyaggalamb lövészethez jobban hasonlít. Amikor egy kilövő szerkezet korongot lő a magasba és azt kell eltalálni. Csak itt a szerkezet a fiúk voltak, és a korong meg élő fácántyúkok, meg fácánkakasok. Sértődés ne essék, a fácánokból finom a leves.
Végül ez illúzió. Mintha vadásztak volna. Mindenki lőtt pár darab fácánt. Nem kell azt tudni, hogy honnan vannak. Csak kicsit szomorú. Mert mindig azt gondoltam, hogy egy kicsit cserkelnek, aztán meg vadásznak. De alapból a körülményeket teszik olyanná, mintha vadászat lenne.
Az egykori kelet-európai blokk kommunista vezetőinek is kedvelt időtöltése volt a vadászat.
Erich Honecker egykori kelet-német vezetőt úgy vadásztatták nyúlra, hogy előre lelőtték és fagyottan, lehűtve helyezték el őket a lőállás mellé. Biztos, ami biztos.
Nicolae Ceausescu is szeretett vadászni. Neki előre odaszoktatták a les mellé a medvéket, esetenként váliumos mézzel „lassították” az állatot. Vele mesélik, ill. Brezsnyevvel is mesélik a történetet, hogy a magyar pártvezetés vendégül látta és vadászatra vitte. Sajnos megkérdezték, hogy mire akar vadászni és medvét mondott. Nálunk nincs medve, ezért szerezni kellett. Egy kivénhedt cirkuszi medvét találtak, akit el is engedtek a vadászles mellett.
A nagy vezető megcélozta, de nem találta el. Úgy megijedt a mackó, hogy menekülni kezdett, és egy tisztásra szaladt, ahol asszonyok dolgoztak. A biciklijüket a fának támasztották. A medve egy ilyen biciklivel kerekezett el, emlékezve a cirkuszban tanultakra. (A történetet Moldova György jegyzi, inkább szatíra)
Hobó gyerekként néha elkísérte apját, id. Földes Lászlót vadászatra. Ez az élménye visszaköszön a Hobo Blues Band „Vadászat” című albumán. Pl. Mesél az erdő vagy a Hajtók dala.
Egyébként meg így vall erről: „Rémületes volt látni az egészet. Nem értettem az élvezetet benne. Az egész hierarchia, a vadászok és szolgák viszonya hazugságon alapul. A hajtó, a vadőr a maga módján vigyázott a vadakra, de azért odavezette az urakat és az elvtársakat, hogy lőjék szarrá őket.”
Így karácsonykor, lelki szemeim előtt az a kép jelenik meg, hogy a bokorból angyalokat hajigálnak ki és röptetnek. Ezeket sorozzák a jól fizető angyalvadászok. Esetenként nem is a bokorból, hanem az adventi vásárok forralt-boros sátraiból. Vagy hurkapálcikákra kötik az angyalokat vagy Máriát a kis Jézussal, és légpuskával el lehet lőni, és megszerezni az elemes villogó fröccsöntött bóvli szobrot. Közben a búcsús hagyományokon felnőtt művelt közönség jól szórakozik.
Nem kell nekünk a mózes pad mögül, vagy úrasztala mellől angyalokat reptetni, csodákat tenni, elkápráztatni. Nem kell tromfolni a gagyit. Nem kell.
Nekünk elég, ha ott vagyunk Isten házában a kérdéseinkkel, kételyeinkkel, hitünkkel. Lehet, hogy nem kapjuk meg a megnyugtató választ, sőt lehet, hogy hallgat Isten. Lehet, hogy nem „lőttünk” semmit. Lehet, hogy megfásulunk, de még ha fáj is a hitetlenség, a közömbösség, a mozdulatlanság, mégis egy angyal fog kimozdítani. De őt nem fogják behajítani közénk. Mi nem fogjuk megtelt, dölyfös kebellel megcélozni.
Mert várni fogjuk, hogy megérintsen. Nem minden áron. Csak ha akarja.
(Fotó: Szűcs Boldizsár Angyal)