Anyák napján korábban keltünk. Apánk igyekezett jó úton tartani minket, adott egy csomó pénzt, hogy az árusoktól vegyük meg a virágot, de hát ugye a csomó pénz az úgy a legjobb, ha csomó pénz is marad. Már az előző héten kifigyeltük, hogy a közeli kertvárosban hol nyílik az orgona és hol jött ki a gyöngyvirág a kerítésen kívülre. A többit békén hagytuk. Rohantunk. Megdolgoztunk a pénzünkért. Mire indulni kellett a templomba, otthon voltunk. Kezünkben a hatalmas, friss, pompás illatú orgonacsokrokkal és néhány szál gyöngyvirággal. Apánk nem kérdezett rá, nem akarta, hogy hazudjunk, csak azt ellenőrizte le, hogy nem szaggattuk-e el a ruhánkat. Anyu mindig el volt ragadtatva a csokrainktól. „De gyönyörű! Ott szedtétek a kis utcában?” Mi meg csak vigyorogtunk. Szóval az anyák napja nekünk kalandot jelentett és némi bevételt.
Aztán, ahogy gyerekeim lettek, elkezdtem a dolgokat a másik oldalról látni. Láttam magam, ahogy önmegvalósító fiatal nőből egyszer csak valamiféle mindenes lettem, aki süt, főz, befőz, mosogat, rendet rak, mos, takarít, ha kell, beteget ápol, testet is és lelket is, akár betegen is, fuvaroz, bevásárol, szervezi a napi programot, és próbál még csinos is maradni. Meg persze dolgozik. Mert az előzőeknek nincs sora a bérpapíron. Vagy, mert hajtja a küldetéstudat, és ugye azzal se lehet vitatkozni. Tudtam én, hogy nem helyes, de csak ott lebegett a szemem előtt az önsajnálat köde, ami hosszú fátyolként ereszkedett rám minden anyák napján, és a nekem jogosan kijáró hála és köszönet jeleként fogadtam a virágokat.
Csak később, valamilyen mértékű személyiségfejlődés után vettem észre, hogy nem tartok már igényt ilyesmire. Vagyis jólesik, örülök neki, de már nem hatódok meg a magam nagyszerűségétől és nem érzem úgy, hogy mindez jár, kijár, dukál. Ha mégis elmennek beszerezni azt a virágot, ha mégis odaállnak elém, mosolyogva, szeretettel, ölelésre tárt karokkal, már nem a saját fényemet látom tükröződni a szemükben, hanem őket látom, akiket szeretek és nagyra becsülök. És innen már könnyen mondom, hogy anyának lenni nem áldozat, hanem a legjobb, ami történhetett velem. Régen is mondtam, de már könnyen mondom.
Mit akarok kihozni ebből?
Valami olyasmit, hogy mind végigjárjuk az utunkat, ki ezt, ki azt. Ugyanaz jelenthet egészen mást kinek-kinek aszerint, hogy épp’ hol jár. Most csak a magam útjáról gondolkodtam, de annak is előkerült rögtön három különböző szakasza. De gondolkodhattam volna más utakról is. Azokról, akik nem lettek anyák, pedig mindent megtettek, hogy azok lehessenek. Gondolkodhattam volna azokról is, akik nem akartak anyák lenni, de azok lettek és helytálltak kutya nehéz körülmények között is. És azokról is, akik anyák lettek, de állami gondozásban vagy örökbe fogadottként nőnek fel a gyerekeik. És hadd gondoljak azokra is, akik megbánták, hogy volt úgy, hogy nem vállalták az anyaságot. Nem, nem ünneprontó akarok lenni. Csak hát mind itt vagyunk, és mind viszonyulunk valahogyan ehhez a naphoz.
Megrökönyödve olvastam egyszer egy ismerősöm köszöntőjét: „Isten áldja meg a becsületes édesanyákat!” Hűha, gondoltam magamban, és a többivel, aki szerinted nem az, mi lesz? Hát nem a betegnek van szüksége orvosra? Hát nem hallottál a megrepedt nádszálról és a pislákoló gyertyalángról? – Az Atya jut eszembe. Az a szeretet, ahogyan ránk néz. A szeretet, amivel Ő viszonyul hozzánk. Bármelyik részét is járjuk éppen az utunknak és bármekkora ítélettel is viszonyulnak mások hozzánk, vagy éppen mi magunkhoz. Odaölel a szívére. Ezt akartam kihozni ebből. Hogy odahívjalak ebbe az ölelésbe. (Nem csak) anyák napi ingyen ölelés! Maradj benne! Gyógyulj meg! Épülj fel!
