Anyának lenni áldás. Öröm. Minden nap újraélesztő erő. Együttdobbanás egy másik szívvel. Függetlenül attól, hogy az a másik szív benned dobog, a karjaidban, melletted, vagy már valahol egészen máshol. Maga az élet dobban az anyaságban.
Anyaként adhatod önmagad. Minden szeretetedet, értékedet megoszthatod, továbbadhatod. A kialvatlanságod, a kimerültséged vagy esetleg a betegséged ellenére is puha ölelésed, gondoskodásod múlhatatlan kincsekként mind ott maradnak a gyermekedben. Amiket majd ő is továbbad.
Megélhet az ember anyaként méltatlan helyzeteket is: hálátlanságot, követelőzést, vádaskodást, magára hagyást, de mindezek nem tudják kitépni azokat a szálakat az élet szőtteséből, amiket addig beleszőtt: a szeretet örökre megmarad.
Mit is lehet ehhez még hozzátenni?
Ha én magam hozzátehetnék, azt mondanám, hogy a jelent. A jelenben való létezés képességét, hajlandóságát, teljességét. Hogy ne menj ezredszer is vissza a tegnap rossz lenyomataihoz, és ne nyomaszd magad azzal a holnappal, amiről semmit sem tudsz. Engedd meg Istennek, hogy begyógyítsa a sebeidet, és eléd tegye az utat!
Aztán hozzátenném még azt is, hogy szeresd magad. Ne önzéssel, ne valami fura jogosultságtudat érvényesítésével, ne máson átlépve, hanem szépen. Ahogy Isten is szeret. Elfogadva a saját szükségleteidet, és megélve a saját méltóságodat. Szeresd magad jól! Hiszen csak azt adhatod tovább, amid van.
És ne feledd, hogy nincs könnyek nélküli anyaság. Mert az anyai szeretet magában hordoz valamit abból, ami a bukott ember számára csaknem elhordozhatatlan. Valamit abból a világból, ahonnan kiűzetett, és ahová visszavágyik. Egy szikrát talán Isten szeretetéből.
Hm. Isten szeretete. A Fiát értünk áldozó Isten szeretete. Az Atya szeretete. – Belém hasít egy kérdés. Milyen lehet Istennek látnia azt az életet, amit az ember úgy él, mintha Ő nem is lenne? Milyen lehet hallania azt a mondatot, hogy nincs Isten?