Bondi Beach. Két vagy három éve követem a híres ausztrál strand vízimentőinek kalandjait cápatámadástól az újoncok megversenyeztetésén át a szokásos sok mentésig, mert ilyenek vagyunk mi emberek: nem hisszük el a tábláknak és zászlóknak, hogy hol veszélyes a víz, és nem látjuk a határainkat, míg el nem értük. Azóta az algoritmusok a Bondi állatorvosi praxissal is összekötöttek, így már az ott gyógyuló állatok sorsát is követem. Ártatlan kisvideó-pörgetéseim állandó felbukkanói voltak a Bondi beach-i szereplők, titokban gondoltam is rá, hogy egyszer oda eljutni.
De most másról vált híressé a hely, és olyanok számára is ismertté, akik sosem hallottak róla korábban sem a szuper strandja, sem a kameraképes állatorvosai miatt. Egy apa és egy fia felkerekedett fegyverekkel, hogy parthoz közel eső zöld területen Hanukát ünneplő zsidó közösségbe lőjön. Nem aprózták el, még pótfegyver is volt velük, így mikor az apát lefegyverezték, kissé visszább húzódva újra tüzet tudott nyitni. A hatóságok felülkerekedtek a helyzeten: egyik támadó meghalt – úgy hiszem az apa, és fia is súlyos sérülésekkel van kórházban. Ugyanakkor kioltottak 16 életet, és még többen vannak válságos állapotban a kórházakban. Az áldozatok között egy tíz éves kislány, és egy ötgyermekes rabbi mellett egy magyar komáromi holokauszt túlélő is van, Pogány Marika. Olyan szomorú, hogy amit a koncentrációs tábor nem tudott elvégezni, azt ez a furcsa család befejezte.
Egészen biztosan öngyilkos küldetésbe indultak a támadók, hiszen esély sem volt arra, hogy ebből a helyzetből élve kikeveredjenek – olyannyira nem is keresték a fedezéket. De robbanószerkezettel is készültek, melyeket a rendőrök még időben hatástalanítottak a támadás után. Milyen hasznos néha a TEK-es rutin, ami azt mondatja, hogy attól, hogy egy támadásnak vége látszik, attól még nem lehet megspórolni a biztosítást, mert egyáltalán nem biztos, hogy valóban vége…
Nem tudom elképzelni azt a családi miliőt, amiben ez a gondolat megfogalmazódik. Nem tudom elképzelni ezt az apát és fiát, akik – amíg mások a karácsonyra készülve családi horgászatot, vagy szörfözést terveznek – a robbanó anyagon meg a támadás részletein törik a fejüket. Vajon voltak ebben a családban nők is, akiket ezek az férfiak most magukra hagytak, nem csak a gyászban, de a közutálat tárgyává tették őket? Nekik senki nem mondta azt, hogy akit utálsz, azt csak kerüld ki, negligáld és jobb az neked, mint velehalni? Mennyi értékét láthatták ők vajon az életnek?
Értik vajon azt, hogy épp azzal emelték fel az általuk utált zsidó közösséget, hogy mártírokat szereztek nekik? Vajon értik, hogy a saját vérükkel és áldozatukkal annak a másik vallásnak és közösségnek adtak több teret? Értik, hogy a saját életük odaadásával épp azt jelentették ki, hogy bizony van annyira fontos az ellenfelek vallása, hogy érte életet adjanak? Hiszen, ha hamis, ha talmi, akkor fölösleges dolog rá akár egy percet is áldozni, nem, hogy életeket.
Tudom, hogy nem így akarták. De halni valami ellen? Hát ez nem jött össze.
Ahogyan az ókeresztények is megélték: az üldözések csak növelték a Krisztus hívők számát. A mártírok vére magvetés.
Azt hiszem, mindannyian el kell gondolkodjunk azon, hogy az ellenakcióink milyen súlyt adnak az ellenzett dolognak. Sokszor pont a fujjogó csoportok tartják életben az ügyeket, melyek ellen vannak.
És még egyszer: halni nem valami ellen lehet. Halni valamiért lehet. A haláluk nem állít szobrot a zsidóság bűneinek, vagy hibáinak, ellenben az antiszemitizmus bűneinek, és hibáinak alapos szimbólumává lett. Két élet, mely az ellenkezőjét érte el annak, amit szeretett volna.
