Ma láttam a szépséget. Az igazit. Jó volt a közelében lenni. Önkéntelen mosoly volt bennem szüntelen – derű és békesség. Megilletődöttség, vidámság és álmélkodás. Elrepült minden fáradtságom az erőterében.
Templomablakon beszűrődő fénye volt. Csengő énekhangja és zsongó beszélgetés hangja és botladozva szavakat kereső hangja és nevetés hangja volt. Ősz haj színe volt, meg arany szalvéta színe, meg rántott csirke színe.
A parókiaudvar zöld füvében hempergett, a bokrok közt szaladgált, egy leterített pléden gőgicsélt, meghatottan szónokolt, süteményeket hordott tálcákon és fáradt öregen üldögélt a fotelban, meg egy kerekesszékben.
Mosolygott. Őszintén, tisztán, szívből. Mosoly volt a szája szegletében, mosoly ragyogott a szemében, mosoly volt az odahajlásában, minden pördülésében és ölelésében.
Könnyed volt és mélységes. Szüntelenül csacsogott és az idősek szemlélődő bölcsességével hallgatott és gyönyörködött. Gyönyörködött, mint én, a maga szépségében, a körbehömpölygő szeretetben, a sokféleség bámulatos harmóniájában.
Keserűségek, néma vádak, hiány-panaszolások nélkül gyönyörködött az életben. Leginkább Istenben gyönyörködött hálás boldogan – és azt hiszem, igazából mindvégig az Ő ölében ült.
Ma délután ökumenikus istentisztelet keretében megerősített házassági eskü, hálaadás és áldáskérés alkalma volt nálunk – aranylakodalommal. Szentlelket hívó énekkel kezdődött az egész, és Ő tényleg jött, maradt és önmagában fürdetett meg mindannyiunkat.
Különös, hogy a valódi pünkösd milyen sokféle tud lenni…