A napokban vetíti az egyik csatorna a Legyetek szeretettel című sorozatot. Bár egy jó ideje nem néztem már semmi ilyet, de ez most mégis megfogott. Az alapjában véve életrajzi drámában egy blogger bevonásával, kicsit a mai fiatalok szájízének megfelelően is, megpróbálták bemutatni Brenner János atya életét, vértanúságát és a mártírság utóéletét. A történet központi része az 1950–es években játszódik a legsötétebb diktatúrában, amikor a hatalom gyakorlóit nem rátermettségük, jellemük, vagy tudásuk szerint válogatták ki, hanem inkább gátlástalanság és párthűség alapján. A filmsorozat jól rávilágít, hogy az esztelen hatalom hogyan lát mindenhol és mindenben ellenséget, ami emberi és ami szép. Látjuk, hogy a kommunisták hogyan üldözik az egyházat, a hit embereit, és hogyan igyekeznek megszüntetni mindent, ami igaz és tiszta. Ebben a nagy igyekezetben fel sem tudják tételezni, hogy mohó kapzsiságukon, gátlástalan érdekérvényesítésükön, a felfelé nyal lefelé tapos hozzáállásukon túl létezik még jóság, tisztaság, szeretet, életszentség, közösség és szolidaritás. Az emberi gondolkodásnak, önálló véleménynek, meglátásoknak sincs helye a rendszerben, az önkény különböző szintű funkcionáriusai szinte csak jelszavakban beszélnek egymással, mert abból ugye baj nem lehetett. A „múltatat végkép eltörölni”, „szabadság elvtársak”, „arccal a vasút felé”, a „vas és acél országa leszünk”, és a „népi demokrácia nem tűri a népnyúzókat”, sem pedig „a népet butító klerikáris reakciót”!, hogy csak néhányat idézzek.
A Brenner családban 3 fiú nevelkedett, s mindhárman a papi hivatást választották. A középső, János, Rábakethelyen, a határsávban káplánkodott egy idősebb atyával osztva meg a plébániát. Hihetetlen népszerűségre tett szert emberségével, közvetlen stílusával, krisztusi lelkületével, mely gyorsan szemet szúrt a hatalomnak. Bár jóindulatú emberek és a püspöke is figyelmeztette, hogy menjen el Rábakethelyről, mert a párt, a „néphatalom” már nem tűri a munkálkodásait, Brenner atya azonban maradt a fenyegetések ellenére is, mert úgy érezte, hogy őt az Úr erre a posztra állította. A jó pásztor pedig nem menekül el, még akkor sem, ha életveszélybe kerül. Hiszen a Teremtő rábízott egy nyájat, hogy hitükben erősítse, tanítsa őket és összetartsa híveit. Brenner atyát advent harmadik vasárnapja előtti éjszaka felkeltette egy felbérelt áruló, azzal a mesével, hogy egy nagy beteghez kell kijönnie és feladni neki az utolsó kenetet. A sötétben rá váró gyilkosai aztán orvul rátámadtak az úton, 32-szer szúrták meg, és a felismerhetetlenségig verték. De még a halála sem volt elég a hatalomnak. Nemcsak a holttestét gyalázták meg, de igyekeztek egy látszatnyomozással befeketíteni még az emlékét is, és az egész faluközösséget is próbálták megfélemlíteni, mindent és mindenkit bemocskolni, hamis tanúságtételre, vallomásra kényszeríteni.
Lehet, hogy azért is van rám ez a sorozat akkora hatással, mert nézése közben sok minden ismerősen cseng. Egykori szeretett lelkipásztorom, majd principálisom, áldott emlékű Bittner Feri bácsi ugyanis sokat mesélt nekem a kommunista időkről, többek között erről az ügyről is. Ő ugyanis Szentgotthárdon volt lelkész az ötvenes évek második felétől, és hű képet tudott festeni arról, hogy telepedett rá a döbbenet és a félelem az emberek szívére az eset után. Beszélt arról, hogy mit jelentett a határsávban élni, micsoda tortúra volt akárcsak látogatókat is fogadni. Elmondta, hogy Szentgotthárdon egy udvarban laktak a rendőrséggel, és hányszor próbálták őt is eltéríteni a hivatásától. Emlékszem, hogy őszintén megosztotta velem azt is, hogy bizony ifjú lelkészként benne is volt félelem, mikor a farkasfai szociális otthon lakóihoz ment istentiszteletet tartani, úrvacsorát vinni, hogy esetleg ő is a meggyilkolt káplán sorsára jut. De hűségesen kitartva nyája mellett, neki más sorsot szánt a Gondviselés. Megnézve a filmet, csak még jobban becsülöm és tisztelem őt is és mindazokat, akik hűséggel végezték szolgálatukat a még számunkra is, akik egy pici tapasztalatot szereztünk az előző rendszerből, elképzelhetetlen időkben. Amikor ma egyesek felelőtlenül diktatúrát kiabálnak, nem is tudják, hogy milyen jó dolgunk van, ha összehasonlítjuk mai életünket az akkorival. A mai ember sokszor már nem is érti, hogy mit jelent a mindhalálig kitartó hűség, mert az ma már sokaknak nem érték, csak valami lesajnálandó, eldobandó régi rongy.
Miközben nézem a Brenner János 1957-es vértanúságáról szóló sorozatot, hallgatom a gyilkosainak szóló utolsó leheletével elsuttogott szavait (Legyetek szeretettel!), óhatatlanul eszembe jut Jézus szenvedése és halála. Mindkét esetben az áldozat tisztában volt a végkifejlettel, mégis végig ment az úton. Mindkettőjüket a cselekedetekkel igazolt szeretet gyakorlása, Isten akaratának hirdetése közepette árulták el, hogy a lelketlen, vesztüket akaró erők kezébe kerüljenek.
A film kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kiből is lesz áldozat/mártír, és hogyan is válik valaki azzá. Áldozatokkal/mártírokkal legtöbbször a történelem viharos időszakaiban találkozunk, mikor egy-egy kimagasló szálfa ellene áll az elhatalmasodó, tébolyult áradatnak, hogy példát mutasson – akár vértanúsága árán is – a könnyen megfélemlíthető, idomuló sokaságnak. Mindig kevesen voltak, akik bátran fel merték vállalni ezt a példamutató szerepet, főleg egy igazi diktatúrában.
Manapság vannak, akik megpróbálják devalválni az áldozat szó tartalmát, és messze elválasztani azt a vértanúságtól. Vannak, akik szeretnek visszaélni ezzel a megjelöléssel. Mire gondolok? Mára már odáig jutottunk, hogy léteznek megélhetési áldozatok, akik jól érzik magukat ebben a szerepben, s nem mellesleg jól meg is élnek belőle. Ők azok, akik minden helyzetben rá tudnak mutatni rajtuk kívül álló körülményekre vagy valakikre, amelyek/akik őket szerencsétlen helyzetbe hozták, ellehetetlenítették. Az áldozatmentalitású embert a környezetének mindig meg kell sajnálnia, és kutya kötelessége segítenie, ha csak nem akarja valaki magát lelketlen, érzéketlen gazembernek érezni. Az áldozatszerep tulajdonképpen kényelmes, mert felment a felelősség alól és egyeseknek sikeres túlélési stratégiának bizonyul. A valódi áldozat ellenben nem hárítja át a felelősséget senkire, nem igyekszik szánalmat kelteni önmaga iránt, vagy önmagát patyolat tisztára mosni, sőt a mások bűnét is magára veszi. Legkiszolgáltatottabb, leggyötrelmesebb helyzetében is a bűnösökért imádkozik. A valódi áldozat nem túlélni, hasznot húzni akar, hanem mindent odaad, és adott helyzetben elmegy a mártíromságig is.
Nézve a sorozatot millió más kérdés is felmerült bennem, de leginkább az, hogy vajon én mit csináltam volna hasonló helyzetben. Maradtam volna Kethelyen, vagy ha nem is azonnal, de a többedik figyelmeztetés után már elmenekültem volna? Jóllehet él a szívemben egyfajta hitből fakadó bizonyosság és különleges hivatástudat, mindezekkel együtt ott van előttem intésként Péter esete, aki az elárultatás éjszakáján melldöngető magabiztossága ellenére is háromszor tagadta meg Mesterét. Nem tudok mit tenni, csak megemelni a kalapom, és mélységes tisztelettel feltekinteni azokra, akik hitünk mártírjai lettek. De azokra is, akik – akár bőségben akár szükségben, akár békében akár háborúságban – mindvégig megmaradtak Krisztus hitükben. Ugyanakkor napról napra kérem az Urat, hogy erősítsen meg, és segítsen megmaradni szolgálatában csendes hűségben.
