Álmomban egy hegy lábánál álltam és sírtam. Szürke, kopár hegyoldalt láttam. Körülöttem a réten legelésző tehenek és valószínűtlenül nagy trágyakupacok. Én meg csak sírtam, mert felismertem, mennyire távol kerültem attól, ahová valójában tartozom. Távol Isten teljességétől, távol a szülőföldtől, az ősök közös lüktetésétől.
Impozáns csomagolásban kínált hatalmas trágyakupacok kínálják a gazdagság illúzióját. Ne nézz fel! Nincs rá szükség! Minden, ami csak kell, itt van. Ennél több nincs is, ne keresd! Hízott marhák a náluk levő jövő bizonyosságát állítják degeszre tömött gyomrukkal, amit ha kell, jó párszor visszaböfögnek, s addig gyúrják, kerekítik vagy zsarolják, míg mindenki meg bírja emészteni. Mi meg csak eszünk, nem bírjuk abbahagyni. Rágni sem kell, megteszi más, csak nyeljük és nyeljük távolságaink újabb adagját. A „kajakómás” zsibbadásban sem energia, sem gondolat nincs a lét mélyebb és teljesebb értelmét kutató kérdésekre.
Engem mégis annak a kopár hegynek a képe húz. Isten. Magasságába érni erőn felüli teljesítmény. Lehetetlen. Megannyi meredek állítás hangzott már el róla, mégis örök talány. Aki Őt pontosan megfejtette, vaksibb minden bámulónál. Mert aki a hegyet elemzi, a sziklából mindig csak apró homokszemeket szitál, úgy következtet a nagy egészre. A megismeréshez nem elég egy szó, egyetlen aprócska mérés. Még csak az sem, hogy a hegy árnyékába húzódjon valaki. Mászni kell. Eggyé válni, egymásba olvadni és kibeszélhetetlen szavakban végül felismerni azt, aki mindig is ott volt a magából mindent odaadó teljességében.
Mindig azt mondtam, aki engem meg akar ölni, vigyen el hegyet mászni. Elképesztő, mennyire el tudok fáradni, de megyek felfelé, mert a megérkezés katarzisa minden kínlódást felülír. És való igaz, nem jut fel a hegyre, ki képletesen magát meg nem öli. Fizikálisan ugyan felfelé tör, aki mászik, lelkében azonban végig lejtmenetben halad, míg csak felér. Hiszen a mászónak önmagát kell leginkább legyőznie. Testének fogyó erejét, egyre jobban kitolva a fájdalom és szenvedés küszöbét. A hitetlenség és reménytelenség démonaival küzd végig. Önmagának suttogott bántó szavaival és azokkal, amiket mások ordítottak felé. Minden meggondolatlan döntés, mi a csúcsra érést nehezíti, bár kezdetben mennyeinek tűnt, immár a poklot jelenti.
A csúcsra érni viszont nem más, mint a mennyország kapujában megállni. Ha az ember lelkében ugyan többször is „meghal” útja során, feltámadva, élettel tele és hálával tud visszatérni. Ahogy ereszkedik lefelé, lelke egyre inkább emelkedik, mert bár annyi csábító dolog van egy hegy lábánál, a hegytetőről megcsodált panoráma mégis megláttatta vele az élet teljességét. A születés, a halál és a feltámadás csodáját.
A zsoltáros a szemeivel pásztázta a hegyeket. Ábrahám a Mórijja hegyén értette meg Isten szándékát, ahogy Mózes a Sínai-hegyen a parancsolatok lényegét. Jézus a megdicsőülés hegyéről visszatérve sugározta az Atya szeretetét, és a Golgota hegyén bizonyította be annak mélységét. A hegy tehát több, mint Isten jelenlétének szimbóluma.
Most, amikor a nyaralásainkat tervezzük, talán nem ártana beiktatni egy kis hegymászást is, hogy önmagunknak „meghalva”, mélységeinket bejárva a magassághoz mérhessük magunkat és a Magasságos erejére bízzuk életünket. Ebben reménykedik a zsoltáros és ebben bízunk mi is sokan: ”Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, a ki teremtette az eget és földet. Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ.”
