Árhullám jön a folyóinkon. Mivel elég nyugatra lakunk, először nálunk derül ki, mit okoz a Duna és a Rába együtt, mit önt majd el vagy hagy szabadon.
Az áradásban van valami szép, sodró és zabolátlan, olyan, mint az élet maga. Hol folyik a saját medrében, hol kikacsint erre-arra, de szeretjük megélni azt, hogy nem poshad, nem ácsorog, hanem halad valamerre. Egy baj van: amikor épp minket önt el. Amikor épp ellenünkre halad. Amikor épp úgy árad, hogy az én otthonomat veszélyeztetni, vagy a településemet, óvodástól, öregotthonostól. Onnantól nem tud szép, sem romantikus lenni a kép, csak fájdalmas és pusztító. Zavaros és átláthatatlan.
A Bibliánkban az áradás szintén nagyon sokféle értelmében történhet. Jeremiásnál úgy látjuk, mint az ellenség jövendölésének képét.
Ézsaiásnál maga az ítéletet hirdető Isten az, akinek lehelete árad, mint patak, mely az ember nyakáig ér, nyelve perzselő tűz, és szakadozott rostán rostálja a népeket. Itt Istennek valami olyan szuverén akarata valósul meg, amit máshonnan így idézünk: könyörülök, akin könyörülök. Hiszen itt az ár nem fejtetőig, csak nyakig ér, és a rostán is van, ami átjut, mert szakadozott, szóval ennek a hatalmasságnak az árnyékában van remény és igazság.
A Példabeszédekben pedig Mély víz az ember szájának beszéde, áradó patak, bölcsesség forrása – halljuk.
Összességében úgy használja a Bibliánk az áradást, mint annak a képét, aminek súlya van. Ha emberről mondjuk, olyan személyt értünk rajta, aki ha megjelenik valahol, az máris tömegoszlást, hierarchiába rendezkedést idéz elő, nem kell bemutatni senkinek. Ha természeti erő, akkor megérzi az ember, hogy nem a maga ura, hanem ez az erő az úr, mely a markában tartja és lenne módja elveszíteni. De tud áradni, súllyal bírni a Szentírás szerint a bölcsesség és a szeretet is. Ami hasonló módon emberfeletti zabolátlan terjedésre képes, váratlant tud húzni, meglep, irányíthatatlan.
Az áradásban jó esély lehet szembenézni pár dologgal. Egyrészt, hogy bizonyos dolgokhoz, akár a természethez vagy Istenhez mérten súlytalan a létünk. Volt előttünk, nélkülünk és lesz, lenne utánunk is. Ideje lenne levetni az emberi énmárka-hajhász, tévedhetetlen és mindenható téveszmét.
Másrészt viszont kérhető az az áradás, ami Isten flow-ja. Az, amikor észre sem veszem, milyen súlyút vagy mennyi mindent sikerült tenni, vagy hogy mekkora eredménye lett, mert én csak tettem, de az bőven, mint egy lavina, nagyobbra nőtt, és szárba szökkent, és termett százannyit. A Szentlélek az, aki olyan küldetésekre tud vinni, amikben egyedül vesztesek, vele pedig az üdvterv munkálói tudunk lenni. Lehet a szeretet, a reménység, az igazság áradásában részt venni, ha tudom a helyem, és kérem, hogy vegyen szárnyára, sodorjon, irányítson, vigyen oda is, akár ahova nem akarok menni.
Isten súlyára csak alázattal válaszolhatunk. De aki magát megalázza, azt felmagasztalják.
Nem tudom, milyen lesz a mostani ár. De tudom, hogy üzen.