Európában az ateista is keresztény – állítja az Antall Józsefnek tulajdonított mondás, amely makacsul tartja magát heves tiltakozások és lelkes egyetértések közepette is. Magam azokhoz tartozom, akik elfogadták ennek az állításnak az igazát. Ez a mondat egyszerűen azt jelenti, hogy Európa nem tud kilépni a keresztény kultúrkörből, minthogy nem Európa hozta létre a kereszténységet, hanem a kereszténység Európát. Az antikvitás és némely germán hatás felhasználásával, de mégis, a kereszténység maga lett az európai kultúra. Persze, ez ma már a kollektív tudatalattiba vész, a keresztény eredetet a múlt sűrű homálya fedi. Ez szüli azt a képzetet, hogy a keresztény Európa a múlt egy lezárt szakasza, s valójában hamis az olyan képzelgés, hogy Európa még ma is keresztény lenne, s egy olyan állítás pedig, hogy Európában még az ateista is keresztény, felér egy provokációval.
Noha az európai öntudat mára már erőteljes mértékben elvesztette vallási gyökereit, s ezt az uralkodó történelemszemlélet a felvilágosodás számlájára írja, mégis az a különös folyamat játszódott le, hogy a vallási alapok megrendülése nem számolta fel a kereszténységben mint vallásban megfogalmazott értékrendet. Így állhatott elő az a különös fejlemény, hogy a keresztény egyházi hagyomány roncsolódása ellenére mégis csak megmaradt egy közös erkölcsi világkép, amely a társadalom eszmei alapjait biztosította. Azért tudott létrejönni az egyházias és a kulturális kereszténység között békés szimbiózis, mert a kereszténységben megfogalmazott, és a néplélekben megőrzött erkölcsi értékek világa nem rendült meg. Különös módon így volt ez még a szocializmusban is, amely ugyan a múlttal szemben fogalmazta meg magát, de sok tekintetben inkább konzervált, s nem kérdőjelezte meg a kereszténységtől örökölt erkölcsi normákat.
Sokáig úgy tűnt tehát, hogy Európában valóban nem létezhet olyan világkép, amely a kereszténységen kívül helyezhetné önmagát, mert ezzel Európát szüntetné meg. Ezen nyugodott az Európában az ateista is keresztény tétele. Csakhogy sajnálatos módon e mondat érvényessége mára már kétségessé vált, miután megjelent a woke-ideológia, amely a keresztény civilizáció egészét megkérdőjelezte, s bejelentett egy történelmi kísérletet arra, hogy eljött az ideje a keresztény Európa teljes felszámolásának. A nagyszabású projekt, amelyet a világ igen jelentős erőközpontjai közül is sokan a zászlajukra tűztek, pont azokat az erkölcsi értékeket akarja felszámolni, amelyek eddig az egyházias kereszténység megrendülése ellenére is, a nyugati társadalmak belső kohézióját biztosították, s ezen társadalmak kulturális karakterének keresztény jelleget adtak.
A woke ideológia azt bírta kitalálni, hogy itt az ideje az ember átértelmezésének, s ez már valóban a keresztény civilizáció végső alapjainak a megkérdőjelezése. Míg tehát a kereszténység minden történelmi megrázkódtatása ellenére mind a mai napig széleskörű konszenzus maradt fenn olyan erkölcsi alapkérdéseket illetően, mint férfi-nő viszonya, házasság, szexuális identitás, család, gyerek, a woke ideológia támadást indított a keresztényből örökölt, s ma még a társadalom egységét biztosító, a társadalmi többség által elfogadott értékek ellen. Ez már viszont a végső stádium.
A történeti kereszténység tényleges végéről akkor beszélhetnénk, ha a woke ideológiának az ember átértelmezésével sikerülne felszámolnia a keresztény erkölcs, vagyis a normalitások világának a maradványát is. Ami engem illet, az a feltételezésem, hogy Európa, benne a magyar társadalom sokkal keresztényibb, mint gondolja magáról. A woke ideológia kijózanító hatására eljön az a pillanat, amikor milliók ismerik fel, hogy ők kulturális értelemben keresztények, csak eddig nem tudtak róla.
