A legutáltabb szavak közé tartozik sokunk életében az elvárás kifejezés. Már magzat korunkban van elvárt minimum növekedés, amit meg kell ugranunk, hogy normálisnak tituláljanak. Aztán jön a többi elvárás is szép sorban: jól egyen, jól aludjon, időben járjon, növesszen fogat és hajat, beszéljen a gyermek, amikor kell. Nem is csak megszokott ez a folyamat, egyenesen elvárt, hiszen ez a rendje az életnek. Az évek számával a felelősség is arányosan növekszik, nem is beszélve a teljesítendő feladatok listájáról. Kiváló bizonyítvány, legalább annyira kiváló pedigrével rendelkező házastárs megtalálása, makulátlan háztartás és tökéletes munka, ami nagyon jól fizet; és a milliószor hallgatott kérdés: Mikor jön már a baba? Ezzel a kör bezárul, aztán kezdődik minden elölről.
Feldmár András pszichológus az egyik könyvében azt mondja, a depresszió nem más, minthogy az ember egyszer csak megunja, hogy millió szerepben tökéletesen tetszelegjen. Elege lesz abból, hogy állandóan meg akar felelni az elvárásoknak, de mivel nem lehet csak úgy kilépni sok szerepből, az egyén megbetegszik. Nem vagyok akkora bölcsesség birtokában, hogy azt mondjam, a depresszió pusztán ennyi volna, de azt tapasztalom, hogy társadalmunk krízise, a sok egyéni és családi válság abból is fakad, hogy annyi elvárással vagyunk minden irányba, és ránk is annyi teher rakódik, hogy hosszú távon ezt a rendszert nem lehet fenntartani. Elképesztően hosszú listát tudunk összeállítani egy tökéletesen boldog élet legapróbb részleteiről, de elbírjuk ezeknek az igényeknek a tornyát míg élünk, vagy megroppant gerinccel bicegünk a kiábrándult életből egy idő után a vágyott halál felé?
Ma, amikor a világ egyik leginkább emlegetett szava a fenntarthatóság, vajon érzékeljük-e, hogy minden egyéb szektor fenntarthatósága csak akkor biztosított, ha az egyén fizikális és mentális egészsége legalább akkora figyelmet kap, mint például a megújuló energiaforrások. Viszont legyen bármennyire népszerű a könyvesboltok pszichológiai szakkönyvet kínáló standja, vagy szaporodjanak gombamód az önsegítő körök a social media platformjain, nem úgy tűnik, hogy érzékelhető változást idéznének elő a mindennapi ember nyomott, sokszor sötét világképében. Rengeteg tanács zúdul ránk, hogy mit kellene tennünk, de általában még egy teljesítendő feladatként van jelen csupán a boldogságot ígérő pár lépés, amit már túl fáradtak vagyunk megtenni.
Szomorú valósága nemzedékünknek ez az általános fáradtság érzet, ami túlmutat a kialvatlanságon. Benne van a lélek fásultsága, a jövő borúlátása, a reménytelenség közönye. Az élet azon színterén, ahol mi élünk, sokszor a rabszolgalét rezignáltságával indulunk neki a következő hétnek, már vasárnap este gyomorideggel, és várjuk, hogy gyorsan elteljen, hogy megint legyen egy kis idő a pihenésre. Az élet sorozatos programok ciklusává csökevényesedik, maga mögött hagyva a könnyed és spontán történéseket. Mindennek gépies monotonitása és rendje van, elvárások és feladatok tömkelegével. Boldog ember, ki nem így éli életét!
Cseppet sem csodálkozom, hogy vannak, akik egy ilyen életvitel mellett azt mondják, örülnek, hogy egy kis lélegzetvételnyi időhöz jutnak hétvégén, nemhogy még templomba is menjenek. Annyi program van, minek tetézni? Legalább egy nap legyen, amikor ki lehet kapcsolni az ébresztést. Ugyanakkor sokszor, mint aki ugyanúgy sokszor elfáradt taposója vagyok a mókuskeréknek, megkérdezem magamtól, vajon nem hétköznapi életvitelünk rendszerhibája-e, hogy már templomba sem kívánunk elmenni? Nem hibás szemléletmódunkat tükrözi-e inkább, amikor az Istenhez való kapcsolódás lehetőségét egyházi nyomásként és elvárásként éljük meg?
Isten azt kéri tőlünk, emlékezzünk meg a nyugalom napjáról. Vagyis, szánjunk időt testi-lelki töltődésre. Nem annyit mond, pihenj, hanem, emlékezz! Óriási jelentősége van ennek az emlékezésnek, ami nem csupán nosztalgiázás és a régi szép idők siratása, hanem inkább rendszerfrissítés. Mint amikor a számítógépen elindul a lemeztöredezettség mentesítés. Idő kell, hogy mindaz, ami sérült, felfrissüljön, újra a helyére kerüljön. Nem Isten vagy az egyház elvárása, hogy legyen helye az életben az istentiszteletnek, hanem az ember létfontosságú érdeke. Boldog ember, aki ezt felismerte! Mert időt szakít az élettöredezettség mentesítésre. Emlékezés ez az eredeti állapotra, a kezdetre, amikor még béke és harmónia volt az ember világában, hogy az ember Istenhez tartozik. Identitásformáló idő, ami megerősít abban, hogy élni jó, szeretni és szeretve lenni pedig a legjobb, ami csak történhet velünk ezen a világon.
Valaha az ima és a munka ciklikus váltakozása természetes ritmusát képezte az emberéletnek, de lám, mire megyünk, ha kiszorítjuk az imádság emlékét is utódaink jövőjéből?
