Azt a ma gyakran felmerülő kérdést, hogy politizáljanak- e az egyházak, avagy sem, alapvetően befolyásolja az a képzet, hogy a politika fogalmát széles körben kizárólag a pártpolitikával azonosítják. Úgymond, a pártok politizálnak, s jobb, ha ebből az egyházak kimaradnak. Ha meg hozzávesszük azt, ami a pártpolitikához a nyilvánosság szinte határtalan kiszélesedésével hozzá tapad, akkor a politika eléggé mocsaras terepnek tűnik sokak számára, amely csak azoknak lehet a kedvenc szórakozása, akik az iszapbirkózásban lelik kedvüket. Nem csoda hát, ha sok jóízlésű embernek ettől elmegy a kedve, sőt egyenesen hányingere lesz, s azt mondja, jobb ebből az egészből kimaradni. Az egyházaknak meg pláne, sőt az egyház lényege szerint ellentmond mindannak, ami ma – sajnos – a politika képzetéhez kötődik.
De van egy bökkenő: vajon kívül lehet-e maradnia bárkinek is a politikán? Vajon aki nem politizál, az valóban nem politizál? Mert hiszen mi a politika? Eredendően egy közösség életének a megszervezése. Nem véletlen, hogy Arisztotelész alapvető műve, a Politika már az első mondatában a városállamról mint közösségről beszél, amely valamilyen közjó megvalósítására alakult. A politika az embereket összefogó legszélesebb közösség cselekvőképességének a megszervezése, amire azért van szükség, mert hiszen ez a közösség egyéni akarattal, céllal, gondolattal rendelkező emberekből áll. Még egy családot sem lehet megszervezni, ha tagjai széthúznak, hogyan is lehetne emberek millióiból cselekvőképes közösséget, kollektív alanyt formálni? Ennek a terepe a közélet, a politika közege, amelyet ráadásul – miután emberek csinálják – áthat a romlott emberi természet. Ezért nem csoda, ha a politika fogalmához egy csomó negatív képzet társul, s az a meggyőződés alakul ki sokakban, hogy politika valami rossz dolog, amelyhez illő távolságtartással kell viszonyulni. Csakhogy ez nem szünteti meg azt a tényt, hogy miután a közügyeknek mindenki részese, az is politizál, aki formálisan nem politizál. Vélemény nem nyilvánítása is vélemény. Az ember közösségi, ezért politizáló lény. A homo politicus-t nem lehet felszámolni, s az ember, kivétel nélkül mindenki, politikai térben él.
Az egyház, abban a pillanatban amikor nyilvános üzenetet fogalmazott meg arról, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen, mi az értékes és mi az értéktelen, ha akarta, ha nem, belépett a politikai térbe. Nincs az egyház számára politikai tértől elkülönített cselekvési terület. Nem mintha az egyház a közéleti hatalom megszerzéséért folytatott versenybe új szereplőként szállt volna be, hiszen lényege szerint Isten uralmának a meghirdetése, hanem azért, mert ez az üzenet mégis csak befolyásolja annak a közösségnek az életét, amelyben megszólal, s amely közösséget amúgy más elképzelések is befolyásolni akarnak. Ahogy maga Jézus is, szimplán azáltal, hogy egy közösséget szólított meg, egy nagyon is sűrű szövésű politikai térbe lépett be, Nagypénteken meg is fizette érte az árát, még akkor is, ha semmi sem állt tőle távolabb, mint a politikai hatalom megszerzése.
Így eshet meg az, hogy az egyház akkor is politizál, ha „csak” tisztán az Igét hirdeti, mert hiszen tartalmat közvetít, közösséget befolyásol, sőt közösséget hoz létre. Az egyház tevékenységének megkerülhetetlenül van egy politikai vetülete, attól a pillanattól kezdve, hogy a „tegyetek tanítványokká minden népeket” jézusi parancsára alapozta létét. Az már egy másik történet, hogy a politika képzetének mai azonosítása a pártpolitikával, s ennek alapján annak a következtetésnek a kimondása, hogy az egyházak ne politizáljanak, szimpla torzítás és visszavetítés, mintha bizony a pártok megelőznék a közösséget, és nem fordítva.
Aki tehát azt mondja, hogy az egyházak ne politizáljanak, azt mondja, hogy az egyházak ne közvetítsenek olyan tartalmakat, amelyek a közösség életét befolyásolják, mert az úgymond a pártok dolga. Ez nonszensz. Ez nyilván az egyház ellenfeleinek és ellenségeinek az érdeke, akiknek nem tetszik az, amit az egyház évezredes hite és küldetése alapján a közjóról mond. Az az egyház pedig, amelyik megretten attól, hogy úgymond politizálással bélyegzik meg, valójában lemond arról, hogy közéletet befolyásolja, és ezzel kiüresíti és megszünteti önmagát. Teljességgel egyetértek Máthé Zsuzsa, „Az egyházak igenis politizáljanak!” c., a Mandinerben szemlézett cikkével.
Ez még akkor is így van, ha az egyházak nem vesznek részt a politikai hatalomért folytatott versengésben, mert erre nincs mandátumuk. De ez nem írja felül azt a körülményt, hogy az egyház a politikai tér aktív részese, miután annak a közösségnek a számára van üzenete, amelyben a politika zajlik.
