“ha tehát mást tanítasz, önmagadat nem tanítod? Aki hirdeted: ne lopj, lopsz? … Bizony miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között”, amint meg van írva. (Római levél 2, 21-24)
Nem merném egy pillanatig sem megkérdőjelezni Isten egyháza állandó reflexiójának szükségességét a földi létezésére, betöltött szerepére nézve. Ha protestánsként, reformátusként komolyan vesszük a hitünk egy alapvető tételét, amely az állandó reformálásra szólít fel, akkor meg végképpen nincs okunk, jogunk megkérdőjelezni a nekünk feltett kérdéseket, legyenek azok éppen kényelmetlenek is. Mert bár a társadalom is felteszi a maga kérdéseit, de ne felejtsük el, Isten már előbb. Az egyház az Övé. Mit csináltok az egyházammal?
Ha autószervízbe megyünk, és meg kell emelni a járművünket, akkor bizonyos pontokon tudják alátámasztani, mert ha máshol nyúlnak hozzá sérül, behorpad, leesik, széttörik az autó. Nem lehet akárhol megemelni, hogy azután megjavítsák, mert nagyobb kárt okoznak.
Így van ez az egyházkritikával is, legalábbis azok részéről, akik szeretik az egyházat, és valóban azt szeretnék, hogy gyógyuljon. Akik el akarják pusztítani, azokat nem érdeklik az ilyen pontok.
Bonhoeffer gondolatmenetében Jézus Krisztus az egyházban öntörvényűen van jelen, semmilyen emberi szándéktól, hittől vagy intézménytől nem függ. „Isten nem más, mint életünk kellős közepén az, ami túli. Az egyház nem ott van, ahol az emberi hatalom kimerül, a határon, hanem a falu kellős közepében.” Az egyház és vallás viszonyáról úgy gondolkodik, hogy az egyház a valláson belül van, és a kettőt nem lehet igazán megkülönböztetni. De a vallás a keresztyénség ruhája. Ez minden korban más.
Feltehetjük a kérdéseinket Isten felé mutatott tisztelettel. Amikor Dávid népszámlálást tartott, ezért a hitetlenségéért Isten megbünteti a népét. Figyelmen kívül hagyta Isten erejét, akaratát, előre kitűzött célját, és belesétált abba a csapdába, hogy Isten helyett kezdett el gondolkodni és megvalósítani azt, amit célszerűnek látott. Isten Dávid számára felkínál három büntetésformát, de Dávid már visszakozik és a felkínált büntetések közül már nem akar választani. A rá adott választ pedig teljesen az Úr kezébe teszi. Jobb az Isten kezébe esni.
„Talán nem véletlenül, mai fejemmel az eredendő bűn eszméjét mélyen könyörületesnek tartom, és amennyire ez tantételekről elmondható, úgy vélem nem is olyan nehéz igazolni. … Csupán annyit mondok vele, hogy valóban vétkeztünk, valóban kudarcot vallottunk, valóban tehetetlenek vagyunk saját gyengeségeinkkel szemben, és tartozunk magunknak s egymásnak e tény fegyelmező tudatával, illetve a megbocsátással, ami erre épül. … Ahogyan mellesleg Kálvin is tette … Az egyetemes esendőség tana nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy értelmes elvárásokat fogalmazhassunk meg, elkerülve a földfelperzselő ítéletességet, amely mára megfosztotta a tájat minden olyan intézménytől, eszménytől és személytől, amelyek számot tarthatnak tiszteletünkre.” Marilynne Robinson
Isten törvénye tiszteletet parancsol. Ennek összefoglalása a szeretet nagy parancsa. Végső soron Isten tisztelete ebben fajsúlyosan megjelenik, „ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte,”. Mindazok, akik jogosultnak érzik magukat meghatározni az egyház világban betöltött szerepét, mint ha birtokolnák az egyházat, azok elfelejtették, vagy soha nem is értették az egyház lényegét. Az egyház Istené. Ez nagyon fájhat mindenkinek, aki úgy érzi, hogy nem az ő saját akarata szerint alakul az egyház élete, amely akaratot természetesen Istentől származtat. Akik úgy érzik, hogy az egyház a kezükben van és irányíthatják bármilyen kívülről megfogalmazott cél érdekében, megvakulnak, és egy idő után elveszítik Istent és az egyházát. Akikben ott van a tisztelet és szeretet Isten felé, azok megnyílnak a megbánás, megújulás csodájára.
Az a tény, hogy a legtiszteletreméltóbb entitás, azaz Isten közösségéhez tartozom, és Jézus Krisztussal ajándékba kaptam, olyan csodálkozásra, áhítatra kell késztessen, hogy mindennap kész lehessek ezért megújulni. És el kell hordozni azokat is, akik ugyan Isten közösségéhez valónak tartják magukat, de megnyilvánulásaik alapján mégsem tartoznak oda. Viszont az egyház körül élők számára rossz bizonyságot tesznek, és botránkozást okoznak.
Azokat is el kell hordozni, akik a botránkoztatókra támadnak és Isten igazságát saját maguk akarják megvalósítani. Itt megfigyelhetünk egy állandó törést, fekélyt, amely újból és újból kifakad, még ha a legjobb szándék is vezérel minket, hogy meggyógyítsuk, mert több feltételnek nem tudunk megfelelni egyszerre. Isten igazsága nem sérülhet, de mindenképpen sérteni fog. Az emberi érdekeket, önérzetet háttérbe kell szorítani, ami rendkívül nehéz, mert mélyen gyökerezik. Az egyház még mindig Istené.
Az egyházkritikának akkor van létjogosultsága, ha az Isten iránti teljes tiszteletben történik. Ez ellen nem lehet felhozni semmi érdemlegeset.