Harmadik böjti hetünket zárjuk hamarosan. Ki lélekben, ki szellemiekben, ki pedig fizikálisan vállalta, hogy valamiről lemond Húsvétig, hogy a felszabadult időt istenkapcsolatának intenzívebb megélésére szánja. Én is tettem egy fogadalmat. Mivel húst jó ideje nem eszem, ezért nem is böjti téma. Annál inkább az evés, ugyanis sokak sorstársa vagyok én is a stresszevésben. Egy-egy feszült vagy akár sikeres napon az étel könnyen válhat a vigasz, esetleg a jutalmazás eszközévé anélkül, hogy valóban szükség volna rá.
Idei böjtömben a 16:8-as keretet határoztam meg, ami azt jelenti, hogy a napot két részre osztom. 16 óra élelem nélkül és 8 óra jól megtervezett étkezésben. Ez nem azt jelenti, hogy 8 órán keresztül annyit eszem, amennyi belém fér, mert eljön majd a 16, amikor nem áll módomban enni. A mostani életvitelemben ez max. két étkezést jelent. Éhesen fekszem le esténként, de nem sajnálom. Talán némelyek feleslegesnek tartják bármiről is lemondani, de hiszem és tapasztalom is, hogy elődeink nem puszta mazochizmusból vagy kulturális örökségből fakadóan böjtöltek. A felszabadult időben igyekszem megtalálni azokat a minőségi írásokat, zenét, filmeket, szabadidős tevékenységet, melyek lelki táplálékot jelentenek.
Amiért jó ideje böjtölök, nem más, mint a magam erőtlenségével és ezzel együtt mégis öntelt hiúságával való szembesülés. Hogy a bőrömön érezzem, mennyire rászorulója vagyok az isteni kegyelemnek. Így amikor eljön a nagyhét és a Húsvét, valóban személyes legyen a kegyelem és a reménység öröme. Az örömhír, akárhányadik Húsvét is legyen egy emberéleten át, idén is örömmel töltsön el. Hiszen, hogyan is tudnánk elfogadni és hinni azt, hogy Isten megszabadít, ha nem szembesülünk függőségeink rabságával? Hogyan tudnánk elfogadni a kegyelmet, ha előbb árulásunkban nem júdáskodtuk volna el Isten jóindulatát és szeretetét? Hogy ne volna miénk is a péteri tagadás, amely a mi szánkra is átkot hoz, amikor csak a jót akarjuk Isten kezéből elfogadni? És hogy ne volna miénk a keresztyénség vasárnapi kényelmes pizsamája, melyben egy órát is nehéz virrasztani a gyülekezet közösségében?
Magam is úgy folyok bele ebbe a megváltástörténetbe, hogy rendre elbukom a böjtben. De egyre inkább azt gondolom, hogy ez nem csupán lelki tisztulásom folyamata, hanem elbukásom szükségszerű útvesztője. Ha tetszik, egy mesterséges krízist idézek elő a böjttel, nem mintha nem lenne elég gond e nélkül is az életben, hanem pont azért, mert túl sok gond van, melyekkel egyre nehezebben tudunk megbirkózni. Nem bírunk kilépni abból a kényelmes világból, amely mindinkább felemészti a környezetünket, testünket és kapcsolatainkat egyaránt. Ahol az azonnaliságról és a megszerzésről szól minden. Ahol a fájdalmat minél előbb meg kell szüntetni és a legkisebb kellemetlenséget, ha csak egy pótcselekvéssel vagy egy szelet csokival, de fel kell oldani.
Böjtölök, lemondok, háttérbe szorulok és szorítok, mert nem nekem kell növekednem, hanem Istennek bennem és körülöttem. Ez az én megküzdési stratégiám az élet nehézségeiben. Így kerül végül minden a helyére, ha meghalt is. Így kerülök én is helyemre elesettségemben és tagadásom ellenére. Elbukom és újrakezdem. Pont úgy, ahogy azt a megtérés szavunk mintázza.
Ajánlott irodalom: Khalil Gibran: A próféta; Weöres Sándor: A teljesség felé
Ajánlott zene: Arvo Pärt: Te Deum
Ajánlott film: Babette lakomája
