Késő este volt. A kis hegyi falut dunyhaként ölelte körül a felhőszerű pára. A végtelen csendet mindössze a kutyák ugatása törte meg, ahogy válaszolgattak egymásnak a sötétben. Két gyertya pislákolt csak: a kis Benigno ágya melletti éjjeliszekrényen és a sekrestye ablakában.
Benignot ötödik napja gyötörte a láz. Egyre sápadtabb volt és egyre erőtlenebb. Az öreg Filippo doktor, miután visszapakolt a táskájába, megállt az ágy végénél, hosszan figyelte az épp’ hogy pihegő fiúcskát, aztán amikor belenézett Caterina könnyekben úszó szemeibe, szorosan összeszorította az ajkait, mint aki semmiképpen sem akarja kimondani azt, ami a fejében jár. Caterina elkapta a tekintetét, és leszegett fejjel bámulta a padlót. Filippot csak Bruno, a lompos bundájú pásztorkutya kísérte ki a kapuhoz, aztán az is visszafeküdt a küszöbre fülelni.
A sekrestye ajtaja nyitva volt, halványan beszűrődött a gyertya fénye a templomba. Camillo az oltár előtt feküdt, széttárt karokkal, levetett cipővel, homlokával érintve a kőpadlót. Nem voltak szavai, csak összevissza cikázó gondolatai a fejében, és kétségbeesett akarás a szívében. Csak néha nyögött, nyöszörgött valami könyörgésfélét, vagy hasonlót.
– Nem engedheted! – ezt mondta mindig, amikor a torkát fojtogató sírás egy-egy pillanatra engedett a szorításból.
Caterina azóta nevelte egyedül a fiait, amióta a legutóbbi földrengéskor agyonvágta Luigit az istálló tartógerendája. Hét éve már. Benigno csak pár hónapos volt akkor. A falu segített az özvegyen maradt asszonynak. Hússal, liszttel, szőlővel, olajjal és kétkezi munkával. Ki mivel tudott. Camillo a vigasztalás szavaival. Azt mondta Caterinának, hogy kétszeresen meglátja majd a fiaiban Luigi erejét. És amikor ezt mondta, annyira érezte, hogy nem csak a saját szavait mondja, hogy mindkét karja tiszta libabőrös lett.
– Meglátod majd őket, ahogy felnőnek, nagy, erős férfiakká! És büszkén fogod nekik mesélni, hogy az édesapjuk olyan bátor volt, és olyan hatalmas erejű, hogy abban a kegyetlen földrengésben, ami falvakat temetett maga alá, a vállán tartotta meg az istálló gerendáját, hogy megvédje a jószágokat.
Domenico, a nagy négyéves, komoly szemekkel hallgatta mindig Camillot, és a reverendájába kapaszkodva követte őt, amikor csak tehette. Márpedig sokszor tehette, mert Camillo kijárta, hogy Caterina a templomkert gondozásáért rendes fizetést kapjon. Beszéltek ezt-azt a rossznyelvek, de aki ismerte őket, tudta, hogy a két ember között sohasem volt egyéb szoros, lelki kapocsnál.
Az ablakban már rég ellobbant a gyertya, amikor Camillo arra ébredt, hogy teljesen átfázva, összekuporodva vacog az oltár előtt. Rögtön felfigyelt rá, ahogy eszéhez tért, hogy bár egész testében remeg a hidegtől, a lelke, mintha teljes megnyugvást talált volna. Mintha megérkezett volna a céljához. Mintha megkapta volna, amit akart. Pedig nem álmodott semmit, egyszerűen csak belealudt a kétségbeesésbe. És most az az érzés járja át az éjszaka közepén, hogy immár rendben van minden.
– De hát nem megígérted? – suttogta maga elé a sötétben. – Megígérted, hogy meglátja őket, ahogy felnőnek. Akkor nem halhat meg a láztól! Nem halhat meg semmitől! Egyikük se!
– Úgy van, Camillo! – hallotta meg a választ. – Megígértem. Nem kellett volna itt fagyoskodnod a kövön órákon keresztül. Elég lett volna, ha hiszel az ígéretemben.
Camillo szívét egyszerre öntötte el a boldogság és a szégyen, de aztán csak a boldogság maradt. Hajnalodott. A napsugarak életre keltették a színesre festett ablakokat, és ahogy kinyitotta a templomkaput, mindent elárasztott a felkelő Nap ragyogása. Olyan volt az egész, mint az élet diadala!
Dél felé, amikor lement Caterináékhoz, a kis Benigno éppen levest kanalazott, Caterina pedig csak állt az ágya mellett megilletődve.
– Látja, atyám, milyen erős gyerek! Csaknem, mint az apja!