Site icon Meg van írva

Az Élet Lelke

Most, amikor a keresztyén világ az Élet Urának, Jézus Krisztus születésének ünnepére készül, újraéledt a diskurzus a szenvedés mesterségesen előállítható, végleges „gyógymódjáról”, a halálról, a krisztustalan megoldásról.

A végzetes ALS-ben szenvedő Karsai Dániel, az emberi méltóság, az önrendelkezés nevében felvállalt jogi harca a közbeszéd tárgyává tette az aktív eutanáziát. Párbeszéd ösztönzése örvén perre indult a kormány ellen, jogi alapot akarván biztosítani az élet méltó lezárása érdekében választható asszisztált öngyilkossághoz. Úgy érvel, az állam túlnyújtózkodik hatáskörén azzal, hogy korlátozza önrendelkezési jogát, hogy saját döntése és akarata szerint fejezhesse be az életét.
Alázattal, mérhetetlen szomorúsággal és részvéttel mondom, hogy jogi alap nélkül is választják a végzetes, önéletüket kioltó megoldást embertársaink. Az önrendelkezés eme végzetes megoldásának hatáskörét az állam nem tudja szabályozni, bárki élhet a halála jogával. Az élet védelme tekintetében azonban szankcionálja az abban való együttműködő részvételt. A jogász valójában az Emberi Jogok Európai Bíróságán azt szeretné elérni, hogy bekerüljön az alkotmányba az élethez való jog mindenek felett álló szentsége mellé (fölé, alá vagy helyébe) a halálhoz való jog. Vagyis, hogy nem csak a méltó élet biztosítása legyen egyfajta társadalmi felelősség, hanem az élet kiontása is bizonyos esetekben.

Bármit is gondoljunk az életről, meg kell értenünk, hogy az aktív eutanáziáért harcoló személy és társai szenvedésükből ezt a kiutat választanák. De valóban helyes, emberséges hozzáállás az életvégi döntés társadalmi felelőssége jogi kötelezettségének támogatása? Szerintem nem.

A halálhoz való hozzásegítés nem lehet társadalmi felelősség. Azért sem, mert ezzel normává tennénk (októl függetlenül) a halált, mint megoldást. Azért sem, mert ezzel az élet értelmét csak az egészséges emberi lét kritériumává süllyesztenénk. A méltó életet a test minőségévé degradálva, egyfajta tajgetoszi jogalapot adnánk a gyengék, elesettek, szenvedők, betegek társadalomra nem hasznos életének bevégzésére.
És azért sem, mert ezzel kétséget kizáróan igazolnánk, hogy tehetetlenek vagyunk a szenvedéssel, a szenvedőkkel szemben.

A társadalom felelőssége a méltó halálhoz való jog, ami nem a halál előrehozása, hanem annak biztosítása, hogy a szenvedő, haldokló méltó körülmények között hagyhassa el e földi világot. Elhajlott világunkban sajnos igaz, hogy gyakran megoldhatatlan súlyként nehezedik ránk a tehetetlen szeretteinkről való gondoskodás. Ha valamiért jogosan lehet és kell kardoskodni, akkor az az a társadalmi felelősség, hogy a közösből – tehát az állam –, ha kell vegye át ezt a terhet és biztosítsa az emberhez méltó halálhoz a feltételeket. Az otthonápolás támogatása, vagy ha ez nem működik, akkor méltó intézményi körülmények biztosítása. Az öngyilkosságot ne lehessen önfeláldozásnak titulálni, a társadalom felelőssége, hogy a halál idejének előrehozása ne adhasson hamis felmentést, önigazolást.

Az élet és halál diskurzusában rendszerint megszólíttatik az egyház. Ez egyrészről azt is jelenti (még ha gyakorta bántó módon is fogalmaznak az egyházról, a keresztyénségről), hogy társadalmunk még mindig egyfajta keresztyén alapokon áll, válaszokat vár fontos kérdésekben, krisztusi igazolást tévelygéseire. Másrészről pedig arra is mutat, hogy a társadalmi felelősségen túl van egy másik, isteni vetülete is a dolognak.
A hívő ember számára a párbeszéd krisztusi küldetés, meghallgatni, megérteni, odafigyelni a másikra. Ebben a disputában azonban van egy speciálisan keresztyéni: az Evangélium üzenetéhez ragaszkodva a krisztusi küldetéstől el nem térni: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében”. A párbeszédben tehát missziói lelkülettel lehet, kell jelen lenni, biblikusan, szentlelkesen.
A Szentírás alapján egyrészről ki kell mondani, hogy mivel Isten az élet teremtője, ezért egyedül Neki van joga elvenni is azt.  Másrészről hirdetni kell a kegyelem üzenetét, Jézus Krisztust, aki értelmet, irányt ad az életnek, erőt és keretet a szenvedéshez.
A szenvedés nem jó, Isten nem akar nekünk rosszat. Ezért tudhatjuk, hogy az Ő szándéka nem ez. A bűnrontotta világban azonban az élettel együtt jár a szenvedés is. A keresztyén ember sem vágyik a szenvedésre, de hitében megéli, hogy Jézus Krisztusban Isten felkészítette az övéit erre is. Krisztus a magára vállalt szenvedéseivel nemcsak a boldog, kiteljesedett földi életre váltott meg bennünket, hanem arra is, hogy szenvedéseink idején is az Úrra tekintve tudjunk szembenézni a próbatételekkel. Alázatra int, hogy nemcsak az örömöket, hanem a szenvedést is el tudjuk fogadni Isten kezéből. A keresztyén ember számára a hangsúly azon van, hogy Krisztussal együtt kell vagy lehet szenvedni, aki társunk nemcsak az örömökben, de gyötrelmeinkben is, hogy majd Ő az értünk elhordott szenvedéseinek „árából”, javaiból is részesítsen bennünket.

A Krisztust követő ember tudja, hogy az élete felett nem ő rendelkezik, hanem csak Isten, aki adta azt, ezért nincs joga sem mentsége megrövidíteni életét semmilyen okból sem. Ha el is fárad a kínok terhe alatt, Krisztust hívja segítségül, ha végletesen megfárad és vágyakozik a halál után, az Úr kezébe teszi sorsát, Őhozzá imádkozik a boldog feltámadás tudatában, mert tudja, hogy Ő adta és csakis Ő veheti el a földi életét az örökélet reménységébe. Az Isten tenyerén elhordott szenvedés pedig áldássá lesz az Úr kezében. A keresztyén ember ezért szenvedő felebarátjára is így gondol, az ő életét is Isten adományának tekinti. Ezért nem halálba segíti a kínjai elől menekülőt, hanem minden tudásával csillapítja gyötrelmeit, imádkozik érte, kéri Istent, hogy vegye kezébe sorsát, döntsön róla kíméletesen, jóságosan. És mivel Isten maga a Jó, ezért Ő Jézus Krisztusban megoldást, az egyetlen igaz és kegyelmes megoldást megfogja adni.

Exit mobile version