Bevallom, nem égek világmegváltó hangulatban és nem számolok vissza a választásokig. Ezt háromféleképpen indokoltam meg magamnak:
1. Annyira telítődtem már a különféle politikai pártok propagandájával, hogy egyfajta önvédelmi mechanizmusként az agyam azt mondta, állj! Nem bírok több információt feldolgozni. Ám ez nem jelenti azt, hogy a felelős gondolkodásomat is kikapcsolom!
2. Ha történelemről van szó, ugyan nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban, azt mégis megértettem, hogy az emberi motivációk időtlen idők óta nem változnak. A hatalom pedig torzul annak szívében és környezetében, akinek nem az Úr az Istene.
3. Hiszem, hogy Isten bölcsen igazgatja ennek a világnak a sorsát. Épp ezért elfogadom, hogy ami van, annak meg kell történnie, mert valamilyen okkal szerepel Isten üdvtervében. Ez nem jelent mindig könnyű elfogadást, de hiszek Isten jóságában.
Ami ennek kapcsán inkább érdekel, hogy mi húzódik meg a felszabadító igyekezetünk mögött, ami miatt a másikat ki akarjuk menekíteni abból az állapotból, ami egyébként neki lehet, hogy teljesen megfelel? Érzékeljük ezt több téren is. Két oldal áll egymással szemben, és a különbségek hamar személyes ügyekké válnak. Húsevők és vegánok, politikai közösségek, hívők és ateisták, kapitalisták és zöldek. A vita pedig gyorsan átcsúszik abba, hogy a másik ember személye válik problémává. Egy eltérő vélemény ma könnyen sértésként hat. Mintha a másik álláspontja nem csak más lenne, hanem egyenesen ellenünk szólna. Ez a légkör nem hagy sok teret a nyugodt párbeszédnek. Inkább védekezésre vagy támadásra buzdít.
Miért ilyen erős bennünk a késztetés, hogy meggyőzzük a másikat?
Gyakran úgy érezzük, felelősségünk van ebben. Mintha a másik sorsa, üdvössége múlna rajta. De sokszor nem a bennünk égő féltő szeretetről van szó. A saját bizonytalanságunk, a kontroll iránti vágy, vagy az igazunkhoz való ragaszkodás torz alakja bújik a szeretet köntösébe. Jóindulatú formát öltenek, miközben rettenetes nyomást gyakorolnak. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne volna igaz egyetlen megnyilvánulás sem és mindenben kételkednünk kellene. A szeretet nem a bizalmatlanságra épít, és érdemes is mellette elköteleződni. Mert az elköteleződés ma önmagában is nagy érték. Irányt ad, tartást, ami segít eligazodni. De van egy pont, ahol megváltozik a természete. Amikor már nem a valóság megértése a cél, hanem a másik legyőzése. Sajnos most ez gyakoribb. A különbség fenyegetést jelent gazdagság helyett. Innen már csak egy lépés a fundamentalizmus, amely nem tűri az eltérést, és könnyen ítélkezik.
Nincs olyan eszme vagy közösség, amely ettől teljesen védett lenne. A fanatizmus mindig torzít. Feszültséget kelt, eltávolít, és gyakran szégyenérzetet hagy maga után. A hit területén ez különösen élesen jelenik meg. Isten nevével túl könnyen élünk vissza. Olyan mondatok hangzanak el, amelyekben az Ő nevére hivatkozva mondunk ítéletet mások felett. Pedig a parancsolat világos: Isten nevét hiába szádra ne vedd! Amikor az Ő nevével visszaélve igazoljuk a saját indulatunkat, éppen ezt a határt lépjük át.
Jézus nem így élt és nem erre hívott. Nála az igazság és a hatalom felemel, nem pedig a másik embertől választ el. De a bűntől igen! Nem teszi semmissé az embert, még akkor sem, amikor szembesít. Az ember láthatóvá válhat úgy, hogy nem kényszerül tetszelgő maszkok hátsó szándéka mögé húzódni.
Van az elköteleződésnek egy másik arca is, aminek manapság híján vagyunk. Mégpedig az, ami nem ijed meg a különbségektől. Képes az embert is látni, nem csak az álláspontját. Ez stabilitást teremt, amely nem attól függ, hogy mindenki egyetért velünk. Ez a hozzáállás nem elérhetetlen eszménykép. Ezt az istenhit mindennapi gyakorlata hozza magával. Apró döntések sorozata, amikor nem a sértettség és személyeskedés irányít. A cél lehetne az is, hogy megmaradjunk embernek mindenkor.
Az elköteleződés így ahelyett, hogy fundamentalizmusba fordulna, megtartó közösséget teremt. Olyan életteret, ahol valódi kapcsolatok vannak és nem csak képernyők, érdekek és vastagon vakolt falak.
