„Az ellenzéki pártszövetség egyházügyi felelősével, Lukácsi Katalinnal készített terjedelmes interjút a 444, amely február 18-án jelent meg ezzel a nem túl árnyalt címmel: »Az ellenzéki pártszövetség egyházpárti, a kormány az, ami egyházellenes«. Mint a portáltól megtudjuk, elkészült az ellenzék egyházügyi programja, amely összesen 2, azaz kettő oldalt tesz ki, de amely nem nyilvános. A 444 abba a kiváltságos helyzetbe került, hogy megkaphatták a nem publikus dokumentumot, s elárulták, hogy a program ezzel a gondolattal kezdődik: »A kormány 2010 óta a vallási közösségek szabályozásában a jutalmazás és büntetés eszközeivel járt el, míg az ellenzéki pártszövetség egy esetleges kormányváltás után független partneri viszonyt igyekezne kialakítani az egyházakkal, hogy azok ‘ne legyenek többé a politika szolgálóleányai’«.
Az interjú nyilvánvalóan azzal a céllal készült, hogy megnyugtassa az aggódó egyházias szavazókat, egy esetleges kormányváltás nem jelentené az állami támogatások megvonását vagy megnyirbálását.
Ebből az derül ki, hogy az ellenzéki pártszövetség nem készül egy koncepcionálisan új egyházfinanszírozási modell bevezetésére, például a teljes kárpótlás megvalósítására, hanem tovább folytatná azt az alapképletet, miszerint az egyházak bizonyos tevékenységeit az állam finanszírozná. Nem egészen világos ebből, hogy míg egyrészt az ellenzéki pártszövetség az egyházak politikai kiszolgáltatottságának az okát az állami támogatásokban látja, másrészt ugyanezt az egyházfinanszírozási rendszert kínálja fel arra, hogy az egyházak »ne legyenek többé a politika szolgálóleányai«. Az üzenet tehát az, hogy marad a régi rendszer, de ha majd az ellenzéki párszövetség dönt az egyházaknak juttatandó támogatási pénzekről, akkor az egyházak nem lesznek kiszolgáltatva a politikának, de ha marad a jelenlegi kormány, akkor igen. Aha, már értem.
Persze, az interjú adós marad annak kifejtésével, hogy az egyházak most miért is a politika (értsd: a Fidesz-KDNP-kormány) »szolgálóleányai«. Az nyilván fel sem vetődhet, hogy a mai magyar egyháztársadalom igen tekintélyes része nem azért támogatja az Orbán kormányt, mert politikailag ki van neki szolgáltatva, hanem – bármilyen hihetetlen – belső meggyőződésből. Természetesen nincs kőbe vésve, hogy egy magyar keresztény szavazó csakis jobboldali-konzervatív lehet, de az ellenzéki pártszövetségnek – ha most ilyen barátságos arcát mutatja az egyházak és a kereszténység felé – talán tennie kellett volna valamit azért, hogy ez a gesztus hitelesebbnek tűnjön. Ehelyett azonban emlékezetesek maradnak egyházellenes kirohanások, az a propaganda, hogy a jelenlegi kormány »önti« az egyházakba a pénzt, s az a folytonos vád, hogy az egyházak a »politika foglyai«. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy az ellenzéki pártszövetség, s különösen annak legerősebb pártja a DK, nem mutatott valami nagy érzékenységet a kommunizmus alatt kifosztott egyházak iránt, sőt, nem egy megszólalásával kifejezetten azt a benyomást keltette, hogy a régi marxista egyházellenes szellemiség hű örököse. A DK szóvivője például az egyházak 2020. évi állami támogatása kapcsán ezt találta mondani: »A Demokratikus Koalíció szeretné figyelmeztetni a Fidesz-kormányt, hogy nem sokáig dobálhatják már a közösből a perselypénzt, és az is biztos, hogy a jövő évi választás után az elszámoltatástól a sűrű imádkozás sem fogja megmenteni őket. Mi, európai magyarok 2022 után megszabadítjuk az országot az álszent Orbán-kormánytól, és arra fogjuk költeni a közpénzt, amire kell, és ami az embereknek fontos!«
Miközben tehát az ellenzéki pártszövetség azzal vádolja az egyházakat, hogy a politika, azaz a Fidesz-KDNP foglyai, s azt várná el, hogy legyen »független« (értsd: ellenzéki), valahogy nem akarja észrevenni, hogy a mai magyar egyháztársadalom nagy részének jobboldali-konzervatív pártpolitikai beállítódása nem azért van, mert a kormány lefizeti őket, hanem azért, mert végre van egy kormány, amely világnézetében meghaladja a régi marxista lózungot, amely a kereszténységet a történelem szemétdombjára dobná, vagy magánüggyé redukálná, sőt, egészen botrányos és eretnek módon, kulturális értelemben továbbra is jövőformáló erőnek tekinti. S ez még akkor is így van, ha a kereszténységhez mint eszményhez senki sem tud teljesen felnőni, sőt adott esetben politikai szereplők hoznak rá szégyent. Nem kell tehát csodálkozni azon, ha az ismert történelmi előzmények után a kulturális és egyházias kereszténység igen jelentős része a mai pártpolitikai felállásban egy konzervatív-jobboldali-keresztény politikai erővel érzi magát egy világnézeti közösségben. Mint ahogyan azon sem kell csodálkozni, hogy ha a mai balliberális narratíva tovább hurcolja egyház-és kereszténységellenes örökségét, nem nagyon tudja meggyőzni a többnyire konzervatív egyháztársadalmat arról, hogy bármit is tudna és akarna kezdeni a kereszténységgel. Talán valami vízió kellene arról, hogy egy esetleges új kormány hogyan is látja a kereszténység kulturális örökségét, helyét, szerepét a mai magyar társadalomban. Sajnálatos módon eddig az ellenzéknek csak orbánozásra és egyházellenes hangulatkeltésre futotta, s nem mutatott valami komoly szellemi képességet arra, hogy a kereszténység történelmi szerepének ügyét tág világnézeti összefüggésbe helyezze.
Tehát ami engem illet, keresztény állampolgárként lennék én akár ellenzéki szavazó is, ha azt látnám, hogy a balliberális politikai narratíva képes felnőni a kereszténység-kérdés civilizációs jelentőségéhez. De nem látom. Ez a balliberális hagyomány súlyos és állandó hiányossága.
Az egyházak »politikai fogságból« való kiszabadításáról szóló beszéd pedig csacskaság. Komolytalan. Az egyház hite nem politikai meggyőződés, de egy pártdemokráciában mindig lesz politikai olvasata. Nem az egyházfinanszírozási rendszer politizálja az egyházat, hanem az, hogy üzenete van, miközben nem része a pártpolitikának. Úgyhogy nyugodjon meg Lukácsi Katalin és az ellenzéki pártszövetség, az egyházak függetlenítéséről előadott elképzelésüknek is van nettó pártpolitikai olvasata. De nincs ezzel semmi gond. Csak abba kellene már hagyni ezt a függetlenségről szóló fecsegést.”
Nyitókép: MTI Fotó: Balogh Zoltán