Ilyentájt már kezd elege lenni az embernek. Sötét van reggel, amikor megszólal az ébresztő és sötét van délután is, amikor hazaindulunk. Bekapcsolod a tévét vagy a rádiót és onnan is csak dől rád a sötétség — hangosan, zajosan, mint az út menti buszmegálló, vagy a hazafelé kialakult forgalmi dugó fáradt moraja. A fejünkben közben tovább zakatolnak a belső monológok, a soha nem rövidülő feladatlisták, a sürgető határidők parancsai. Odabent pedig egyre halványabb a fény.
Sok helyen ezen a napon, Advent első vasárnapján meggyújtják a fényeket. Városok és falvak utcái, házak homlokzatai, udvarok kerítései, lakások ablakai öltöznek neonfényes csillogásba. Az adventi vásárokon a kenyérlángos, a kürtőskalács és a forralt bor illatában hömpölyög a tömeg, vagy hosszú sorokban várakozik valamire. Ragyognak a fények, telítenek az ízek, átmelegít az édes, fűszeres bor és a hangszórókból zúduló dallamok vidámságot csilingelnek a szívünkbe. Még a bankkártya terminálok huncut pittyenése is belefér ebbe az ünneplő harmóniába.
Segít magán az ember. Amennyire tud.
Rendet raktam a szobám kis kerek asztalán, hogy helyet készítsek az adventi koszorúnak. Most ott ég rajta pislákolva az első gyertya. A hit gyertyája.
Pál azt mondja:
„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus igéje által.” (Róm 10,17.)
Hallani pedig igazán csak csendben lehet.
Alig töri meg a szoba sötétjét a gyertya fénye. Alig állok meg egy pár percre. Nézem ezt a pislákoló lángot. A koszorún még három gyertya várja a sorát, ez az első. Ez a kezdés. Így kezdődik: hitből, sötétben, csendben. Mint szinte minden élet. Nem robban be, nem nő nagyra hirtelen, nem csap le ránk, nem sodor magával. Csak növekedni kezd a szív mélyén, a gondolatok rejtekében. Alig észrevehetően.
Aztán egyszer csak megszületik.