A Szabó Petinek gombafrizujája volt a tejfölszőke hajából, és hozzá kék szeme. Valamivel magasabb volt, mint a többi hat éves, és olyan fura, fekete táskával jött az iskolába, mint amilyennel a bácsik jártak akkoriban. Hogy a táskája miatt vagy a szőkesége miatt lett egy perc alatt a lányok kedvence, azt Demeter Kati nem tudta, csak azt, hogy már most utál iskolába járni. Ő nem fog ott versengeni a fekete táskás gyerekért, az biztos! Leült a gesztenyefa alatti padra, előszedte a táskájából az Ablak-Zsiráfot és lapozni kezdte.
– Te tudsz olvasni?
Kati, az erős napsütéstől hunyorogva nézett fel a könyvből. Szabó Peti állt előtte.
– Tudok – mondta komoly arccal.
– Ide ülhetek melléd? – kérdezte a fiú.
Kati kicsit kihúzódott a pad egyik vége felé, és a másik kezével helyet mutatott maga mellett a padon.
– Szavakat magyaráz meg, hogy mit jelentenek – mondta Kati olyan természetesen, mintha csak most állt volna helyre a világ rendje.
Peti hallgatta őt, de közben a haját nézte és arra gondolt, hogy milyen szép színe van.
– Olyan fényes a hajad, mint a gesztenye héja – mondta lelkesen, és felkapott a földről egy szép nagy gesztenyét. – Nézd, a színe is pont ilyen!
Ahogy Kati tenyerébe tette a gesztenyét, összeértek az ujjaik. Olyan örömmel mosolyogtak egymásra, ahogy csak a gyerekek tudnak. Csengettek. Kati betette a köpenye zsebébe a gesztenyét és ahogy elindultak az osztályterem felé, megfogta Peti kezét. Ezentúl aztán mindig kézenfogva mentek mindenhova.
Kati nem gondolkodott rajta, hogy mit érez, hogy érez-e valamit, csak amikor otthon megkérdezte tőle anya, hogy milyen volt az első nap, rögtön rávágta, hogy jó.
Október közepe lehetett, amikor Klári néni rendkívüli családlátogatásra ment Petiékhez is és Katiékhoz is. Másnap Kati hiába várta Petit a sorakozónál, nem jött. A Fehér Andit állította mellé Klári néni, de neki nem fogta meg a kezét. Akkor se, amikor ebédelni ment az osztály. Nem értette, hogy mi van. Miért nem jött Peti? Lehet, hogy beteg? De nem is jelentette a hetes. Odament az Orsós Esztihez, ő volt akkor a hetes, és megkérdezte:
– Nem tudod, hol a Szabó Peti?
– Másik osztályban. Azt mondta a Klári néni.
Kati egyedül maradt. Az órákon unatkozott, a szünetek végtelen hosszú, zajos zsibongása elől már nem tudott kiülni a gesztenyefa alá, ahhoz túl hűvös volt. Az egyik kezében mindig ott szorongatta a gesztenyét, amit Petitől kapott, és várta a nap végét. Vagy méginkább, ezeknek a Peti nélküli napoknak a végét.
Épp’ leesett az első hó, amikor egy reggel, Klári néni mellett, egyszer csak ott állt Peti. Kati szeretett volna odaszaladni hozzá, de a lábaiban érezte, hogy valami más lett. Amikor a sorakozónál mellésomfordált, hogy megfogja a kezét, Peti odébbhúzódott.
– Nem szabad – mondta, és rá se nézett.
Mit nem szabad? Kati nem értette. Mi történt? Ott voltak újból együtt, de még sem voltak ott egymásnak.
Kati anyától tudta meg, hogy Peti egész nap sírt három héten át, amíg másik osztályba tették, és a szülei kérésére kerülhetett vissza az ő osztályukba, de csak azzal a feltétellel, hogy Katival nem lesznek szerelmespár. Anya meg akarta simogatni Kati fejét, de Kati úgy ugrott odébb, mint aki szögbe lépett. Előre hajolt, a haja belelógott az arcába, a szemében fátyolos árnyék jelent meg, két kis kezével hevesen gesztikulált, úgy kiabálta kipirulva:
– De hát mi nem vagyunk szerelmespár, csak fogtuk egymás kezét! De már nem fogjuk! Utálok iskolába járni! – és zokogott.
Másnap már ő is úgy nézett Petire, mint Peti őrá. Hogy ők szerelmespár, de az tilos. Kati még mindig nem értette igazán, hogy mi történik. Egyik szünetben próbálta megkeresni az Ablak-Zsiráfban azt a szót, hogy szerelem, de nem találta.
Tavaszra az egészből csak a gesztenye maradt meg. Ott lapult az iskolatáska alján, ahol Kati minden este kitapogatta, hogy megvan-e még, amikor másnapra bepakolt.
