– Anyu, a te anyukád is jegesmedve volt?
-Igen, bocsom.
-És az ő nagyszülei is?
-Igen, bocsom?
-És az övéké is?
-Azok is. Mi mindig jegesmedvék voltunk.
A pici töpreng, két mancsa közé fogva ingatja a fejét, aztán dacosan kiböki:
-Jegesmedve ide, jegesmedve oda, én akkor is fázom!
Nagy dolog az identitás? Az. Az egész Biblia a kezdetektől fogva erről szól. Identitást ad a Teremtő és Megváltó Isten az embernek. Hozzáteszem, hogy igen jó identitást. Működik.
Az ember története és maga a történelem is pont erről szól, hogy hogyan fogadja az ember mindezt, és annak milyen következményei vannak. Hogyan gondolkodik az Istentől kapott identitásról. Ebből alakítja ki a világnézetét és a kultúráját is.
Egy könyvsorozatot nagyon szerettem. Valaminek a KRÓNIKÁJA. A Föld, Medicina, Technika, Emberiség … stb. Ezek arról szólnak, hogy hosszú évezredeken keresztül hogyan változott az ember, a társadalom, hogyan ismerte meg a világot, és közben mivé vált. Mindegyik azt mutatja, hogy voltak olyan idők, amikor nagyon lassú volt a változás. Annyira lassú, hogy az emberek nem is éreztek belőle semmit, mert nem egy emberöltőn belül történtek, hanem valóban évezredek alatt. Majd utólag visszatekintve, amikor elérték azt a lehetőséget, hogy a múltról is tudtak információt gyűjteni és azt összehasonlítani, akkor észlelték, hogy valóban történtek változások. De ez kezdetekben hosszan, lassan történt. Azért volt jó, mert az ember idegrendszere, pszichéje hozzá tudott szokni, alkalmazkodni. Nem terhelte meg annyira az emberi gondolkodást, a gondolkodás és a reagálás képességét. Mondhatni emberléptékű volt.
De ez már megváltozott. Gondoljunk bele, hogy a XX. században a nagyapám még cséphadaróval, majd gőzgéppel csépelt, látta a kombájnokat, amelyek mindent elvégeznek. És még látta annak a technológiának is a kezdetét, amely műhold irányítással műveli a földet. Lovasszekérrel járt, kerékpározott, és látta maga fölött a repülőket, sőt tudott a holdraszállásról is. Ismerte a kétcsövű vadászpuskát, és sajnos a sorozatvetőket, rakétákat és nukleáris bombát. Valamikor még levelet, táviratot írtak, de még látta a mobiltelefon működését is. Az a világ, amiben felnőtt, nevelkedett, abban tudott eligazodni. A többi már félelemre adott okot. Óvatos volt és bizonytalan, és nem értette már mindazt, ami történik velük. A televízióból túl sok információ érkezett. Kértem, hogy nézzünk meg egy jó kis western vagy kalandfilmet. Azt mondta, ott mindig csak lőnek. Nem fért össze a valóságismeretével egy átélt II. világháború után sem. A világlátása, vagy a lelke, pszichéje lemaradt lassan a meggyorsult változásoktól. Nem tudta integrálni.
Sokféle változatban kering ez a tanulságos rövid történet. Egy indián meglátogatja barátját a nagyvárosban. A barát mutogatja a látnivalókat. Mivel jó volt a közlekedés, ezért majdnem egy órával előbb érkeznek a következő látnivalóhoz. Ezért a barát egy plusz gyors programot tervez erre a megnyert időre. Az indián barátja leül és vár. Mit csinálunk? Ezt kérdezi a városi. Az indián csak azt feleli, hogy most megvárjuk míg a lelkünk utolér bennünket.
A technológiai, életmódbeli változások gyorsulását mi is könnyedén érzékeljük. A mai huszonévesek több változást tapasztaltak már életükben, mint a hatvan év felettiek. Fejlődést, haladást emlegetünk. De csak sűrűsödik az életünk. Követhetetlen és nem emberléptékű már.
Segédeszközök kellenek elviselni az általunk teremtett életet. Gyors és lassan értelmezhetetlen. A fontos keveredik a lényegtelennel. Nincs kapacitásunk kiszűrni akárcsak a levelezésünkből a szemetet, nemhogy a hírekből. Ezért segédeszközökre van szükségünk. A technológiánk előresietett, de a lelkünk, gondolkodásunk, jellemünk, a memóriánk, a tanulási képességeink nem fejlődnek, nem alkalmazkodnak olyan gyorsan. Segítségre van szükség. Ez a mesterséges intelligencia is segédeszköznek indult. Egyre több dolgot bízunk a segédeszközökre. De azt is mondhatjuk, hogy egyre több dolgot engedünk ki a kezünkből és tesszük egy mesterséges rendszer kezébe a döntést. Kreativitást, tudást, információt adunk ki. Akkor kik vagyunk mi? Mik vagyunk mi?
Az ember „elszabadult”, de nem „szabad”. Elfordult az Istentől kapott, vagy kapható identitásától. Az eredettől. De a probléma nem is csak annyi, hogy elfordult, hanem az, hogy fogalma sincs róla. Nem tudja az eredetét, hogy hová kellene visszatérnie. Ezért maga írja magának a különböző identitásokat.
Az isteni identitás nélküli ember csapdában van. Sőt maga a csapda. Önmagát ejti rabul. Aki elfogadja az Isten kezéből az identitását (ez nekünk az, hogy Krisztushoz tartozunk) az pedig valóban új ember, aki nem rohant el Isten Lelke elől.
Miközben a cikket írom, olvasom a hírt, hogy életének 97. évében hazatért mennyei Urához Ritoók Zsigmond ókortudós és klasszika-filológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, ötvenöt éven át a budapesti Kálvin téri gyülekezet presbitere, majd tiszteletbeli főgondnoka.
Emlékszem, hogy a 80-as évek végén jöttünk ki a Kálvin téri templomból istentisztelet után, és ott állt az ajtóban Ritoók Zsigmond és Tóth Kálmán professzorok kezükben fonott kosarakkal, amelybe az adományokat gyűjtötték, mint presbiterek. Identitás.
„Ha a tanári és tudósi munkámat elfogadhatóan végeztem, az nem válik el az egyháztagságomtól. Mindenki munkája mögött valamilyen emberi magatartás áll. (…) Azt hiszem, keresztyén ember esetében ez a tényező végső soron az, hogy Isten ránk bízott valamilyen feladatot, melyet nekünk, mint sáfároknak, hűségesen kell elvégeznünk. Ennyiben az én egyháztagságom és a tanári hivatásom az erkölcsi kötelezettség szempontjából nem választható el egymástól. Ahogyan én megpróbálom az egyházban is végezni a munkámat, ugyanúgy szükségesnek tartom teljesíteni a tanári hivatásomat” Ritoók Zsigmond Reformátusok Lapja
