Szúnyog István magasabb volt nálunk, de vékonyabb is. Nem volt ijedős, de nem is volt verekedős. Az eszére jobban számolhatott, mint jobbhorgára. Egy kicsit súlyosbította a helyzetét, hogy édesanyja tanító is volt az iskolában. Vaclavik Feri erős, magasságra kisebb, de testi erőre, izomra, hát igen. Ő már hetedikben, ami abban a korban azért még nagy szó volt, szőrösödött mindenhol, mutatva a külső nemi jellegeket, hogy most már lassan jöhetnek a csajok. Nyolcadikban meg egyenesen Hammer tanár urat akarta meghívni egy pofa sörre a Pálma presszóba, mármint szó szerint, mert bent üldögélt és kortyolgatta a sörét. Hammer tanár úr hihetetlen jó kis kokikat tudott adni, még a gyomrunk is görcsbe rándult, ha a folyosón felbukkant. De Ferivel már nem tette meg. István meteorológus lett, egyetemet végzett. Elragadta őt a cirrocumulusok (bárányfelhő), meg az altostratusok (lepelfelhő), meleg és hidegfrontok, zivatarok, szupercellák, jégesők világa. Feri kőműves lett. Az egymásra pakolt, habarccsal összekötött téglák, a cementes vakolat, a látástól mikulásig munka, a fusi és hétvégi még több munka lett az övé. Talán eljutott néha még horgászni, mert az kikapcsolta. Ott pihent. Meg a halat is szerette.
Ők ketten egy szép napon az osztálytársakkal pinpongoztak az iskolaudvaron egy olyan örök beton pingpongasztal körül. Remélem ismerjük a forgót, mert nem magyarázom el tüzetesen. Sokan pinpongoznak és közben rohannak tovább a másik oldalra. István és Feri itt összekaptak valamin, talán, hogy Ferit az asztal mellől akadályozta a futásban és azért nem ért oda a labdához, vagy ilyesmi. Feledje már jótékony homály, hogy éppen mi, és hogy ki szidta kinek az anyját. El tudom képzelni, hogy nem is volt szidalom, csak feszültség, mert három elrontott labdaadogatás után kisesett a Feri. De hát óraközti szünetben nem jó kiesni, mert süt a nap, figyelnek a haverok, a lányok, és játszani jó. István már előbb kiesett és éppen a szendvicsét eszegette. Mindenestre Feri felkapta a vizet és a pingpongütőt lengetve indult csatába, és már a kisujját is megütötte Istvánnak. De István a napsütéses időben nem szereti ha ütögetik, és bár egy ilyen verekedésben valószínűleg alul maradna, de most éppen erős paprikát evett, és a csumája a kezében volt. A hosszú kezével beledörzsölte Feri szemébe a paprikacsumát. Hú! Volt ott kesergés. Feri mentségére legyen mondva, hogy amúgy jó lelkű fiú volt, és sohasem haragudott egy percnél tovább. Az egyik pillanatban még kergetett és agyon akart ütni, a következőben meg felsegített és mosolygott. Most arra sem volt ideje, hogy egy percig haragudjon. A paprika, kapszaicin a szemében, az valami frenetikus élmény lehetett. Ott bömbölt, könnyezett, kereste hová üljön, de nem látott. Ki gondolta volna erről a vékony fiúról, hogy így elbánik az egyik legerősebbel.
Néha elfelejtjük, hogy az ujjainkkal erős paprikát szórtunk a zsíroskenyérre, vagy erős zöldet vágtunk a szendvicshez, marhapörkölthöz. Elég egy pici kis szemviszketés és máris törölgetjük a szemünket a viszketés miatt, majd az égő fájdalom miatt.
Előfordult, hogy ismerős így járt. Beletörölte a szemébe az erős paprikás kezét. Majd mikor sikerült kikönnyeznie magát, megnyugodott a kötőhártya, és persze ő is. Már nem bömbölt a fájdalomtól, akkor egyszer csak ismét belekente a kezét a szemébe. Ismét végigment a fájdalom minden kínjának útján. Kérdezték tőle, hogy ezt miért csinálta. Csak annyit válaszolt, hogy kipróbálta még egyszer, de nem gondolta, hogy következőre is csípni fog.
Most azt figyelem, hogy az emberiség nagyon odatette magát, legalábbis erre mifelénk. Dörgöli a szemét, és megint, és nem hiszi el, hogy ha csípőset fogdosott, akkor a szemébe kerülve is csípni fog. Aztán megint. Az nagy baj, ha a hülyeség szorgalommal párosul.
Én már nem hiszek a szólamoknak, az ünnepi beszédek szónokainak. Nem hiszek a történelmi megemlékezéseknek. Mindegyik azzal végződik, hogy azért mondjuk, hogy soha többé ne forduljon elő, és az utódok, utókor megtanulják és értsék, és józanul, meg ésszel, és egyáltalán …
Ezzel szemben az van, hogy valaki rávágott az ujjára, vagy a másikéra a munkahelyen, vagy csak nem nyert a lottón, esetleg a szomszéd feleségének meglátta a nagylábujja bütykét, elrohan a kocsmába a haverokhoz és már löki is a tervét. Ki jön velem? Elugrunk, háborúzunk egy kicsit. Viszünk pár gránátot, eldobálgatjuk. Pár rakétával tűzijátékozunk, meg lövöldözgetünk egy kicsit. Minek vettem azt a puskát, ha ki sem lehet próbálni? Hamar végzünk. Estére már itthon vagyunk, szisszentjük a Pilsnert, meg mellé dobunk egy tüskét. Ha még van kedvünk a csajokhoz is becsókoljuk magunkat.
Míg az emberiség ilyen nagy ívű szellemi munkát végez, addig az a baj, hogy utánuk meg ott fekszenek az anyák, és a méhükből kivágott csecsemőjük, a lefejezett emberek, felgyújtott, szenes testek, mindenütt temetetlen hullák, nekik még jobb is, mert sebesültek ellátás nélkül, fájdalomcsillapító nélküli műtétek, ecetes fertőtlenítés, kínban fetrengő áldozatok. Mindenhol ez van. A felrobbant és fel nem robbant emberi pusztító technika, messzire hatoló, vagy csak a közelben robbanó, a legbékésebb pillanatokat és álmokat darabokra szaggató. És akkor sokaknak csak az fáj, hogy nincs több tank, lőszer, löveg, rakéta, repülő, drón, és meghalni vágyó ember.
Állj mellénk, mert nekünk van igazunk! Állj mellénk, mert nem kapsz energiát, élelmet! Állj mellénk, mert már mindened a miénk! Állj mellénk, mert azt csinálunk veled, amit akarunk! Állj mellénk, mert az áldozat szép és jó! Állj mellénk, mert szép nap ez a halálra! Állj mellénk, mert végül bekerülsz a mennyei paradicsomba, de csak ha előtte megfelelő létszámú másikat küldtél magad előtt! Állj mellénk, mert visszafizetünk mindent és megbosszuljuk! Állj mellénk, mert új világot teremtünk! Állj mellénk, mert nincsen más igazság, csakis a miénk, nincs más ember, csak mi! Állj mellénk, mert megölünk!
Az emberiség igyekszik. Nagyon meg akar győzni. Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni belőle!
Tényleg megtanultuk a múlt eseményeiből, hogy elkerüljük, és soha többé ne történhessen meg? Semmit nem tanultunk, csak azt, hogy úgy kell jobban csinálni, hogy ha ütünk, nagyon fájjon, lehetőleg ne maradjon szemtanú, aki beszélni tud, mert akkor a mi narratívánk lesz igaz. A látszat mindenekelőtt, és mindenek felett.
Legszívesebben azt mondanám, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt!
De nem tehetem, mert az lehetetlen, hogy Isten hiába adta oda értünk Jézust, aki a Krisztus. Az nem lehet, hogy ha feltámadt a halálból, akkor hiába hiszünk neki, és ne tenné meg velünk is ígérete szerint. Az nem lehet, hogy ha Jézus kész volt ebben a nyomorult világban erősen bízni Istenben, rátenni az életét teljesen, és láttuk mivé lett ez, és akkor most ezt ne akarnánk teljes szívvel.
Akarjuk Jézusunk, hogy velünk légy, és veled maradhassunk. Vedd oltalmadba a szenvedőket! Ámen