Önérvényesítés, tekintély, hatalom, gazdagság, uralkodás. Világunk legfontosabb hívószavai manapság ezek. Nem illenek mondókába, de ismeretlenül is e körül a szavak körül kering gyerekek millióinak éjjele és nappala. Ennek megvalósulási ára pedig a nyílt vagy burkolt erőszak.
Döbbenet, hogy mekkora erőszak ingernek vannak kitéve nap mint nap! Az iskolában állandó a fizikai vagy verbális bántalmazás. Sokszor könnyelműen jelentjük ki, ezzel el is engedve a mélyebb megértést, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Valahogy megérzik, hogy kit lehet szekálni, állandóan piszkálni, kiből lehet boxzsákot csinálni.
De nem csak egymástól kapják az újabb adagot, hanem felnőttektől, szülőktől, tanároktól is. „Állj már be a sorba, vagy szájon váglak!” -szól a tanító néni, bele sem gondolva, hogy emberként, nőként hogyan hangozhat a szájából. Nem csoda hát, ha sokszor megjegyezzük, őrült világban élünk. És tényleg, mert a kisgyerek is simán játszhat olyan játékkal, amiben a másikat le kell lőni, meg kell károsítani, olyan filmet is nézhet, amiben háborúznak, kínzás van, de a szépen megélt szeretet tabu. Emlékszem, gyerekkoromban már egy csókjelenetnél gyorsan megnéztük, mit adnak a másik csatornán, de hogy Bud Spencer hogyan püföli szét a fél kocsmát a vadnyugaton, az már teljesen beilleszthető volt a gyerekmatinéba. Valami tényleg el van csúszva ebben.
Hajszolt és türelmetlen mindennapjainkban, egy otthoni panaszáradatban, amikor főnököt, munkatársat, rokont, egymást hordjuk le a gyerek előtt, bele sem gondolunk, hogy mekkora kárt okozunk annak a kis „szivacslénynek”, aki csak úgy issza magába szavainkat, mozdulatainkat, másnap pedig másol minket a kis ovis vagy sulis közösségében.
Gyakran hallani az ítélkező megjegyzést: Ezek a mai fiatalok! Nem tudnak olvasni, nem ismerik az illemet, lusták, tiszteletlenek, állandóan a telefont vagy a gépet bújják, nem járnak templomba stb. Nem tudom, honnan fakad, hogy az olyan sok küzdelem árán felnevelt fiatal nemzedéket fitymáló klisémondatok paravánja mögé állítsuk, de az biztos, hogy egy mai kamasz nem ilyen. Hatalmas baklövést követ el, aki nem akarja megismerni csak ezen a szűrőn keresztül azt, akire egyre idősödő testét, lelkét, apró napi gondjait készül rábízni.
Vajon az, ahogy az életvitelüket elítéljük, őket szétesni látjuk, nem az általunk épített családi, társadalmi, globális rendszer hibáját tükrözi inkább? Pörgetik a színes semmit, mert addig sem kell a realitással foglalkozni. Olyan világot látnak, ahonnan jobbnak érzik menekülni. Mint az élet továbbadásának biztosítékai, nem csoda, ha idő előtt kisülnek, amikor rajtuk csapódik le sok hibánk és bűnünk.
A második parancsolatban ezt kéri tőlünk Isten: Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.
Belegondolni is félelmetes, hogy az idősebb generáció bálványai, kapzsisága és istentelensége miatt büntetést és szenvedést hagyhat a fiatalabb generációra. De mégis ez az életünk valósága. Akkor is, ha hívők vagyunk, és akkor is, ha nem. Aki csak a maga hasznát hajtja, nem tud mást hagyni maga után, mint szenvedést.
Ha kihűl a világban a szeretet, nem marad más csak önzés és erőszak. Így nőnek fel aztán az erőszak gyermekei, soha be nem gyógyuló sebként hordva magukon a szeretetlenséget. Persze mondhatjuk, hogy mi is ilyenek vagyunk. Olyan atyák vétke miatt bűnhődünk ma, akiket talán nem is ismerünk. Nem mi vagyunk a felelősek azért, ami most van. Persze, hogy közönyösek az emberek, ürülnek a templomok. Alig 30 év telt el a rendszerváltás óta, előtte pedig micsoda világ volt itt! Több generációt megnyomorítottak. No és azelőtt, meg azelőtt is! Nem is lehetünk így mások, csak szüleink, nagyszüleink, ősszüleink áldozatai. Letűnt korok nyomoroncai.
Csakhogy a múltat nem lehet meg nem történtté tenni, ebből fakad a jelenünk realitása. Végzetes hibát követünk viszont el, ha az aktuális bűnökért és rossz döntésekért a saját felelősségünket nem bírjuk elismerni. Mindig lehet találni egy bűnbakot. Ez a legegyszerűbb. Csak közben figyelmen kívül hagyjuk azt a józan belátást, amivel az egész Biblia át van itatva. Vagyis, azért vagyunk pácban, azért kínlódunk, mert a szeretet Istenét lecseréltük valaki vagy valami másra. Aki végtelen, ezer nemzedéken át tartó irgalommal és kegyelemmel van felénk, kiszorult a szavainkból, gondolatainkból és cselekedeteinkből.
El tud ez vajon ma is hangozni? A mi szeretetlenségünk és sorozatos rossz döntéseink miatt tartunk ott, ahol. Isten nélkül a családban, egyházban, társadalomban és minden közösségben, amiben benne vagyunk, nem csak elődeink, hanem mi is rombolunk. Nagyon súlyos szavak. Őszinte és olykor fájdalmas szembesülés kell hozzá, de ha eljutunk idáig, a hagyaték nem erőszakkal telt szeretetlenség lesz. Igaz, hogy a múltunk nagy mértékben befolyásolja a jelenünket, de a jelenünk döntése nem kell, hogy a jövőben milliók elrontott múltja legyen. Ha igazán megértjük, mit jelentenek az olyan szavak, mint megtérés, megbékélés és bűnbánat, újra eljutunk az evangéliumig, a szeretet jóhíréig, amivel Isten újra és újra megszólít. Mert Ő féltőn szerető Úr.
