Istenről beszélni mindig fordítási kísérlet. A végtelent próbáljuk átültetni a véges világ nyelvére, azt szeretnénk elmondani, ami meghaladja a fogalmainkat, miközben szavaink ebből a világból származnak. Nyelvünk ismeri a követ, a fát, a tengert, a tüzet, a fényt; az emberi arcot és érzéseket, de nincsenek szavaink arra, ami túl van a látható és tapintható világ határain. Csak annyit tudunk, hogy „Valaki jár a fák hegyén”. A Jelenések könyvének elején János észrevehetően küszködik a nyelvvel. Lát valakit, akinek hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása, szeme olyan, mint a tűz lángja, arca pedig úgy fénylik, mint teljes erejében a nap. Minden mondatához hasonlatokra van szüksége, mert pontosan tudja, hogy amit lát, az nem azonos sem a tengerrel, sem a tűzzel, sem a nappal, csak hasonlít hozzájuk. Az „olyan, mint” a kinyilatkoztatás nyelvtana: egyszerre próbál megmutatni valamit, és vallja be, hogy képtelen teljesen megmutatni. A hasonlat ebben az esetben nem pusztán az írói fantázia eszköze, hanem az emberi alázat jele.
Babits ugyanezt a határt fogalmazza meg A lírikus epilógjában: „a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam”. Az ember önmagából indul ki akkor is, amikor a mindenségről beszél. Saját képeit, emlékeit, félelmeit és vágyait használja ahhoz, hogy elmondja azt, ami nála nagyobb. Amikor Isten valósága megérinti, nem kap hozzá új nyelvet, ezért a meglévő határait kezdi feszegetni. A költő és festő képeket alkot, a próféta hasonlatokat mond, a zenész hangokba menekül, más pedig egyszerűen elhallgat. Ez utóbbi sem a mondanivaló hiánya, hanem annak felismerése, hogy vannak pillanatok, amelyekről azért nem lehet beszélni, mert ennek során elveszítik a lényegüket. Ez a határélmény a misztika világa: amikor Isten, a végtelen, a túlnani világ nem pusztán gondolatként, tanításként vagy teológiai fogalomként van jelen, hanem valóságosan érinti meg az embert. A református ember is ismeri ezt, még ha olykor zavarba is jön tőle, mert biztonságosabban mozog a racionalitás mezején, a bibliai mondatok, a hitvallások és a pontos fogalmak között. Pedig az Ige sem azért adatott, hogy ketrecbe zárja Istent, hanem hogy ablakot nyisson arra a valóságra, amelyből Isten Lelke néha egészen váratlanul közel lép hozzánk.
A misztikus tapasztalat azonban mindig értelmezéssel együtt érkezik. Lehet, hogy a találkozás túlmutat rajtunk, de a képei mégis abból a kulturális és vallási világból emelkednek elő, amelyben élünk. Egy római katolikus ember látomásában megjelenhet Mária vagy valamelyik szent, mert ezek az alakok eleve jelen vannak a hitében, imádságaiban és templomainak képi világában. Egy karizmatikus protestáns sokkal inkább Jézus jelenlétéről vagy a Szentlélek közvetlen érintéséről számol be, miközben számára Mária vagy a szentek megjelenése már teológiailag is idegen lenne. A hindu vallási hagyomány Krisna vagy valamely más istenség alakjában ismeri fel a transzcendenst. A kísértettörténetek különös gyakorisággal kötődnek ódon kastélyokhoz, elhagyott házakhoz és olyan helyekhez, amelyekről már előzetesen tudni véljük, hogy ott a múlt nem nyugszik békében. Az ufók is meghatározott kulturális formákban jelentek meg: csészealjak, különös fények, nagy szemű és megnyúlt fejű lények alakjában, majd a filmekkel, hírekkel és történetekkel együtt az egész világon elterjedtek.
Ez önmagában még nem bizonyítja, hogy minden ilyen tapasztalat tévedés vagy képzelgés. Inkább arra figyelmeztet, hogy nincs kulturálisan steril látomás. Az odaátról érkező fény mindig egy adott ablak üvegén törik meg, ezért a tapasztalat és annak értelmezése nem teljesen ugyanaz. Valami történt az emberrel, ám az, ahogyan ezt elmondja, már magán viseli a vallási neveltetésének, olvasmányainak, félelmeinek és várakozásainak nyomát. Egy protestánsnak szinte „hivatalból” nem Mária jelenik meg, ahogyan egy ufóhívő sem Párizsi Szent Dénest látja, aki a hagyomány szerint saját levágott fejét viszi a kezében. Mindegyikük abban a képi nyelvben próbálja felismerni az ismeretlent, amelyet már korábban megtanult. A tartalom túlmutathat az emberen, a forma azonban emberi marad.
Éppen ezért a misztikus tapasztalást érdemes egyszerre csodálattal és kritikával fogadnunk. A keresztény hit számára nem kétséges, hogy a látható világ nem a teljes valóság, és Isten jelenléte időnként átvilágíthatja mindazt, amit hétköznapinak nevezünk. A hit ugyanakkor arra is megtanít, hogy az élmény valóságos lehet, miközben az értelmezése nem válik tévedhetetlenné. János a látomásban nem emelkedik fel, hanem holtként roskad Krisztus lába elé. A szentséggel való találkozás nem növeli meg az ember fontosságérzetét, hanem szembesíti saját végességével. Ezért gyanút ébreszt, amikor valaki a különleges tapasztalatából különleges rangot, hatalmat vagy megkérdőjelezhetetlen tekintélyt formál. A látomás hitelességét nem elsősorban a fényessége, hihetetlensége, a rendkívülisége, vagy az átélő ember meggyőződése mutatja meg, hanem az, hogy milyen gyümölcsöt terem. Alázatosabbá, irgalmasabbá és felelősebbé tesz-e, vagy inkább kiválasztottságtudatot, félelmet és mások feletti ítélkezést táplál? Közelebb vezet-e Krisztushoz és az embertárshoz, vagy bezárja az embert saját különleges világába? A valódi Isten-tapasztalat nem menekít ki az életből, hanem mélyebben visszaküld abba, és felelőssé tesz azért, ahogyan élünk.
Kedvenc zenekarom, a KFT egyik dala, a Láthatatlan világ gyönyörű képpel beszél arról a pillanatról, amikor a valóság „nagyobbra tárja az érzékelés tündérkapuját”. Nem feltétlenül látomások, rendkívüli jelenések vagy természetfeletti hangok között történik mindez. Elég lehet hozzá a lenyugvó nap fénye a lombok között, a madárének és a csend különös együttállása, vagy egy fiú, aki egy kirakat tükrében pillantja meg önmagát, és megérti, hogy felelős az életéért. A hétköznapi kép egy pillanatra áttetszővé válik, és megmutatja saját mélységét. Talán a misztika legszebb formája éppen az, hogy nem szakít ki a világból, hanem úgy engedi látni a világot, ahogyan ritkán látjuk. A fény ugyanaz, a fa ugyanaz, az utca és a kirakat is ugyanaz marad, mégis átdereng rajtuk valami abból a valóságból, amely mindent hordoz.
Csodálat és kritika ezért nem egymás ellenségei. A kritika megóv attól, hogy saját vágyainkat, félelmeinket és kulturális képeinket túl gyorsan Isten szavának nevezzük, a csodálat pedig attól, hogy a világot bezárjuk a mérhető, ellenőrizhető és hétköznapi dolgok közé. Talán ez lehet a misztikához való józan keresztény viszony: nyitott szemmel, lehajtott fejjel és az Igét kézben tartva figyelni arra, amikor a végtelen belép a véges világunkba. Ilyenkor nem biztos, hogy pontosan meg tudjuk mondani, mi történt. Lehet, hogy csak hasonlataink maradnak, néhány kép, egy dallam vagy egy nehezen elmondható bizonyosság. Talán nem is kell azonnal mindent megmagyaráznunk. Néha elég megállni, és engedni, hogy a láthatatlan világ fénye egy rövid időre átvilágítsa a láthatót.
A kép Caspar David Friedrich: Szerzetes a tengerparton (Der Mönch am Meer, 1808–1810) című festménye