Napjainkban, miközben az érzelmi intelligencia fontosságát mindjobban hangsúlyozzák (teszik ezt helyesen), aközben – az ezzel szembeállított – értelmi intelligencia sajnálatos módon csorbát szenved. Nem arról van szó, hogy elbutulnánk (bár erre is mutatkoznak fájdalmas jelek), hanem a logikai értelmezésünket a világról az emocionális észlelések függvényébe helyezzük át. Vagyis a „gondolkodom, tehát vagyok” új értelmezésben: „érzek, tehát vagyok.”
Ebben az a veszélyes, hogy az érzelmek szülte szubjektív értelem nem rendelkezik a ráció feltétlen érvényes mércéjével. A racionális gondolkodást felváltja az irracionális.
Mindinkább azzal találkozunk, hogy érzelmi magyarázatokkal értelmezünk illogikus folyamatokat. És mivel az érzelem kellően befolyásoló, hát hajlik a logika.
Az érzelmek jó dolgok. Kellenek nekünk, nélkülük nincs élet. A kisbabák ezzel kommunikálnak, aztán ahogy cseperedünk, úgy gyarapodik az érzelmi készletünk, egymástól egyre messzebb kerülnek a végpontok, ifjúságunk pedig a közöttük ide-oda pattogó érzelemingadozás boldog-szomorú időszaka. Tovább bonyolítja ezt az állapotot, hogy a megjelent értelem is elkezd mindinkább beleszólni a dolgokba. Ketten együtt hivatottak értelmezni a helyzetünket a világban. Miként haladunk előre az időben, úgy a logikai értelmezés válik a külvilág felfogásában dominánsabbá, és az érzelmi reflexióink pedig önmagunk definiálásában.
Így vagyunk kitalálva. Keresztyénként engedtessék meg nekem, hogy azt mondjam: így vagyunk teremtve. Érzünk és értünk. Míg az értelem alapvetően racionális, addig a másik irracionális. Számok és színek. Érzelmek nélkül képtelenek lennénk például a társas kapcsolatokra, míg az értelem nélkül (itt nem az észre, a tanultságra, hanem a bárki által elérhető logikai értelemre gondolok) felnőttként is sírással jeleznénk, hogy éhesek vagyunk.
Az emóciókra alapozott társadalmi berendezkedés legnagyobb veszélye az, hogy a túlcsorduló érzelmeket kordában tartó logikai meder megszűnik létezni. Ott, ahol a mértékadó személyek azért tűnhetnek ki a közösségből, mert táplálják az érzelmi éhséget, ott az értelmi szerzők lassan eltűnnek. Az érveket meghatározó tények helyébe az érzelmek kerülnek. Hiába tartja azt a mondás, hogy az érzelem jó tanácsadó, mikor tudjuk, hogy a legkönnyebben éppen azt lehet félrevezetni, befolyásolni. Volt már erre sok sötét példa a történelemben.
A kommunikációs eszközök fejlődése ezen a téren is kinyitotta Pandora szelencéjét. Az emojik, lájkok és diszlájkok korában ne akarjunk a logikával érvelni, az diszfunkcionális. A szórakoztató ipar, a megmondó emberek, a közélet mind-mind e könnyebb út felé tör a hatás elérésében, ami a befogadóban azt erősíti, hogy egyre inkább csak az érzelmi intelligenciáját kell használnia, míg az értelmi szépen lassan elcsökevényesedik. Ezáltal a világról alkotott képünk mindinkább az érzéseinkből fakadó megismerésen alapul.
Az olyan társadalom, ami leginkább erre a szubjektív pillérre építkezik, fokozatosan elveti az objektív kereteket, normákat. Belátható, hogy emócióink változása nagyban befolyásolja pillanatnyi hozzáállásunkat a világhoz. Ha például látok egy megható vagy szomorú filmet, akkor a pityergésem határozza meg a pillanatnyi nézetemet. De ha egy jó vígjátékot néztem éppen, akkor minden csudajó, vidám. A ráció ezzel szemben – hagyva az érzelmeket kiteljesedni és elmúlni, majd újraéledni – a valós, észből vett megismerést értelmezi: ugyanúgy lesz reggel és este, akkor is fizetni kell a boltban, ha épp szomorú vagyok, stb… Tehát ha a változó érzelem lesz a lényegi összehasonlítási alap, amely meghatározza egy társadalom életmódját, irányelvét, akkor az abnormális lesz a norma.
Úgy vélem, vannak erre utaló jelek. A pillanatnyi megélés – ami az egyén szempontjából kívánatos lehet – válik tárgyilagos társadalmi irányelvvé. Vagyis csak válna azzá, hiszen bármely hangos törekvés ellenére sem lesz a szubjektívből objektív. Hiába értelmeznének át fontos kifejezéseket, arra az érzéseken alapuló állításra hivatkozva, hogy „ami számít, abban nincs különbség”, ha leginkább abban van a különbség. Az értelem elaltatásával viszont eltűnnek ezek az objektív értelmezések, és akkor valóban egy ideig fennállhat az azonosság eme szubjektív valósága, amit aztán éppen az a szentimentális világnézet fog megdönteni, ami létrehozta, hogy egy másikat teremtsen, az új érzéseinek megfelelőt. És így tovább…
Ezen az önmagát felemésztő, végletekben konfigurált világnézeten – hisz a pillanat megélése csak egy pillanatig tart, elhal és rögtön kívánja a következő szintén elhaló pillanatot – értelemmel nem lehet felülkerekedni. Vagyis emberi értelemmel nehéz, miként az önmagát leszedált embert is nehéz meggyőzni arról, hogy rossz az, amit csinál.
A materiális érzelmi űr feneketlen mélység. Az emberi érzelem-értelemmel szemben az Isteni ajándék viszont abban nyer igazságot, hogy mindent az örökélet távlatába helyez. Az örökélet ígéretével lesz értelme az életnek, kap távlatot az érzelem, ami Jézus Krisztussal megélve nem a végesség önfelemésztő bizonytalansága, hanem az állandóság biztos támpontja. Én úgy érzem, hogy csak ezzel az értelmes megoldással lehetünk igazán boldogok.
