Egy vallomással tartozom: sokáig nem bírtam mit kezdeni az öregek igazságaival. Ez részemről nem valami rosszindulat volt az idősebbek ellen, sokkal inkább fiatalos lázadás és „mindentudás”. Azonban a lázadások szinte kivétel nélkül saját igazságaim megsemmisüléséhez vezettek, mikor újra és újra kiderült, hogy ők, a tapasztaltabbak látták jól a világ menetét, nem pedig én. Most is eszembe jut, hogy keresztapámmal mennyi mindenről beszéltünk annak idején. Elmondta a maga háborús történeteit, hogy 3-an vagy talán 4-en maradtak a Somogy ezredből a II. világháború során. Mesélt arról, hogy milyen is volt az Árpád-vonal átszakadása, hogyan kerülték meg a védelmi vonalat az oroszok (román árulás miatt), de ott volt Budapest ostrománál is. Próbálta érzékeltetni velem, hogy milyen volt, amikor a tőle 30 méterre lévő német tiszt lelőtte a Steimecz kapitányt. Beszélt a Vigadóba bekötött lovakról, a szerencséről, vagy inkább a gondviselésről. Elmondta, hogy egy amerikai légitámadás során neki nem volt ideje bemenekülni az óvóhelyre. Előtte pattogott a 250 kg-os bomba az Andrássy úton, ami azonban valamiért nem robbant fel. Ezalatt azokat, akik bemenekültek az óvóhelyre találat érte.
Egy alkalommal a politikáról is beszélgettünk, és az akkoriban hangzatos szólamokat veséztük ki. Akkortájt nagy divatja volt, hogy nagyszerű jövőképet vetítettek elénk, de hozzátették, hogy addig, amíg az megvalósul, még szükség van erőfeszítésekre (értsd: megszorításokra), de erősen hangsúlyozták, hogy utána jó lesz majd. Hogy kinek? Leginkább nekik. Érdekes – azóta sem változott–, hogy a megszorításokat sosem magukon, hanem az egyszerű embereken kezdték. (Ma is nekünk ajánlgatják a jól fűtött irodákból, hogy lejjebb lehet tekerni a gázt, stb.) A nadrágszíjat leváltotta a madzag, mert az jobban tudta követni a folyamatokat, hiszen annyi lyukat nem lehetett egy becsületes szíjra bökni, főleg, amikor már a csatnál jártunk. Meg is maradt bennem nagy tanulságként, hogy azt a politikus gárdát, amelyik a jövőt édeni szinten vizionálja, és ahol kolbászból lesz minden kerítés, no, azt nem szabad megválasztani. Ja, és ha még azt is hangoztatják, hogy mindent értünk tesznek, és nekünk akarnak jót, az már csak hab a tortán.
Egy ilyen beszélgetés során említettem keresztapámnak, Pista bácsinak, hogy szerintem ennél, ami most van, már nincs lejjebb. Erre ő a maga nyugalmával csak annyit mondott: „De van lejjebb, mert mindig van lejjebb, és még csak most megyünk igazán lefelé”. Nézve a mostani viszonyokat, be kell vallanom töredelmesen, hogy igaza volt akkor is és most is.
A jelen választással kapcsolatban jutott eszembe a következő történet. Képzeljük el, hogy buszos kirándulás során a hegyekben elromlik a fék a járművön, de szerencsére nem teljesen. Kicsit fog még, lehet vele lassítani, de azért így is a gravitáció az úr. A lejtmenet során egyik oldalon a hegy meredekje, a másikon a szakadék mélysége van, és az út élesen kanyarog lefelé. Sajnos a gyenge fékhatás miatt a szerpentin kanyarjait nem mindig sikerül bevenni sérülésmentesen. Hol egy karcolás, hol egy nagyobb sziklafalnak történő ütődés következik be, és már-már elveszti a menetstabilitását a busz. A sofőr küzd a járművel, hogy az úton tartsa. Az utasok sikítanak, ordítanak félelmükben, de vannak, akik a vezetőt hibáztatják a kialakult helyzetért, és mindenáron le akarják cserélni. Persze ettől még a fennálló veszélyhelyzet nem szűnik meg, a fék nem javul meg, a busz nem tud megállni, de „jó ötletnek” tűnik. Előlépnek az önjelölt vagy előretolt nullkilóméteres pilóták, akik még sosem próbálták a vezetést, de magabiztosan átvennék a volánt menet közben is.
Szomszédságunkban két világhatalom feszül egymásnak az ukrán hadszíntéren, és az örvény sodor minket is egy újabb világháborús megsemmisülés felé. Nem kellene ilyenkor a politikai egót félretenni, és inkább összefogni a megmaradásért!?
Ennek ellenére dübörög a kampány ezerrel, és a politikai érdek nem ismer sem Istent, sem embert, sem erkölcsöt. Egyeseknek a cél szentesíti az odavezető utat. Veszett csaholással kell kitűnni a tömegből az áhított hatalomért. De mi is ez a hatalom nevezetű drog, amiért annyira odavannak? Nem más, mint a pénz, az egó megdicsőülése, az az illúzió, hogy valaki sokkal több, mint a másik ember. Talán van ebben némi igazság, de hol marad akkor a szolgálat? Mert ők, a politikusok, értünk, a választókért dolgoznak. Vagy ez a kampány része csupán, és aztán az elfoglalt székekben feledésbe merülnek az ígéretek, és a következő választás 4 év múlva lesz. Addig meg még sok víz lefolyik a Dunán.
A matematikában az X az ismeretlent jelöli, és nem mindegy, hogy egy vagy több ismeretlen szerepel egy feladatban. A szavazólapon a kiszámíthatatlanra ikszelni kb. legalább olyan veszélyes, mintha nem lenne önmagában elég nagy baj, hogy nem tökéletes a busz a kanyargós úton, de még abszolút amatőr sofőrre is bíznánk a vezetést.
Kit fogunk hibáztatni, ha a rossz választás miatt rövidesen szakadékban köt ki a busz? Az Úristent, aki elénk adta a döntés lehetőségét? Vagy egymást?
A Jóistenbe vetett hitünk és reményünk át tud segíteni bennünket minden bajon, még a katasztrófákon is, de a józan paraszti észt nem kellene mellőzni sohasem. Jelen pillanatban népünk megmaradása, saját bőrünk a felelőtlen kísérletezés tárgya.
„Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! Szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass szavára, és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz, és így lakhatsz hosszú ideig azon a földön, amelyet Istened, az Úr esküvel ígért oda atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” (V. Mózes 30:19-20)
