Miért tölt el jó érzéssel, bizonyos fokú kielégüléssel az ítélkezés? Nem csak engem, mindannyiunkat? Mert nagyon is jellemez bennünket az elhamarkodott véleménynyilvánítás. (A másik háttere, múltja, jelene, alkata, pénze, gyereke, politikai nézetei, hite…) Az ítélkezés talán az egyik leggyorsabb emberi reflex. Szinte észrevétlenül történik. Ha beengedjük az életünkbe, percenként jön egy újabb rövid hír, egy kiragadott mondat vagy fotó és máris megszületik az ítélet. Kényelmes, gyors és megnyugtató. Látszólag rendbe teszi a világot, van jó és rossz, bűnös és ártatlan, „mi” és „ők”. Gyorsan kategorizál, az ember pedig könnyelmű magabiztossággal dönt emberéletek és sorsok felett, mintha minden szükséges információ birtokában lenne.
Ám amint egy történetnek arca lesz, mihelyst nevet, múltat kap, hirtelen megbillen ez a magabiztosság. Egy gyilkos, tolvaj vagy csaló többé nem pusztán „gyilkos, tolvaj, csaló”, hanem egy ember, aki valahol elindult, aztán valamit elveszített útközben. Sorozatos rossz döntések és kényszerek hálójában élt. Egy alkoholista, drogos, házasságtörő vagy szexuálisan deviáns ember mögött is ott áll egy teljes élet sebekkel, hiányokkal, esetleg torz mintákkal. És ekkor az ítélet fogalma árnyaltabbá válik. Sőt, úgy még inkább kötelességünknek érezzük az evangélium hirdetését még neki is, hiszen valljuk, nem csak az isteni törvény, de az irgalom is felkínáltatott neki Krisztusban.
Létezhet-e ítélkezés nélküli világ? Képes-e az ember valaha elengedni azt az igényt, hogy övé legyen minden hatalom mennyen és földön? Szép volna, de úgy tűnik, most nem megvalósítható. Ennek gyökere pedig abból fakad, hogy a társadalmi normák, az életet alapjaiban meghatározó keretek nem mindenki számára ugyanazt jelentik. Ami az egyik embernek evidens erkölcsi iránytű, az a másiknak soha nem volt kézbe adva. Mégis szükséges kimondani minden időben, hogy mi a bűn. Igenis van gonoszság és van aljas szándék is. De léteznek alapigazságok, amelyek az élet és a mindennapjaink alapjai lehetnek. Ezek nélkül minden relativizálódik, és végül maga az igazság is feloldódik.
Ami igazán érdekes azonban és érdemes foglalkozni a jelenséggel, az hogy úgy tűnik, manapság dönteni, egyértelműen kiállni egy hitvallásként megélt irány mellett egyben ítélkezést is jelent bizonyos helyzetekben. Egy kicsit elcsúszott az értelmezési keret, úgy vélem. Az elköteleződés, kitartás, megmaradás szavai pozitív kicsengésűek. Nem egyszer előfordul azonban mégis, hogy összemosódik a rasszizmus, xenofób, homofób és különféle fóbiák negatív kicsengésű szavaival. Mintha azt mondanánk, aki nincs velünk, csakis ellenünk lehet és megsértődünk egymásra. Pedig ez az állítás így nem igaz.
Ha már a házasság hete zajlik, gondoljuk csak végig egy kicsit más szemszögből. Akik ünnepélyesen elköteleződnek házastársuk mellett, még nem utálják meg a többi férfit és nőt. Egyszerűen eldöntötték, hogy melyik irányban kívánnak közösen tovább haladni. Ugyanezt jelenti hitvalló keresztyénnek is lenni. A hit nem rang, ahogy a hitetlenség sem az. Az elköteleződés szava nem barikád, ahogy a határvonalon túli sem válik ellenséggé csak azért, mert ott van.
Lehetséges-e tehát úgy kimondani az igazságot és képviselni egy értékrendet, hogy közben ne fosszuk meg a másikat az emberi méltóságától? Úgy hiszem igen. A kulcsszó az érzelmi intelligencia. Tanulható, fejleszthető, megélhető.
