Van az a dal, amit a néhai George Harrison írt a The Beatles híres „White” albumára: ” While My Guitar Gently Weeps” (Míg gitárom gyengéden sír).
A keleti tanokból inspirálódott a szerző, de a szöveg mondanivalója általános érvényű: a szeretetben rejlő erő lehetőségének elpazarlása.
A dal egyfajta szellemi szorongást közvetít, amelyben Harrison azt gyászolja, hogy a szeretet nem győzött le mindent.
Egyre gyakoribb az a felfogás, amely a szeretetet isteníti az isteni szeretet magasztalása helyett. Ebben a földhözragadt „neo hippizmus”-ban a testiség hatalmaskodik a testté lett helyett.
Valójában az igazi, isteni szeretet mindent legyőzött Jézus Krisztusban, mikor diadalt aratott a halál fölött. A bennünk éledő szeretet Krisztusért kiált, az Ő szeretetét hirdeti, megéli és adja tovább. Nem spórolhatjuk meg annak a beismerését, hogy erre önmagunktól képtelenek vagyunk. Isten tesz képessé erre bennünket Lelke által, ha bűnünket letesszük Krisztus keresztje elé.
A dal azonban valóban rávilágít arra a valós fájdalomra, hogy mennyire burjánzik bennünk a szeretetlenség, hogy az emberiség nap mint nap bizonyítja: képtelen a szeretet erejének lehetőségével élni.
Hallgatva ezt a dalt egyik énekünk visszhangzik bennem: „Úgy szerette földi nyáját s halt meg értünk jó Urunk; Fájna néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk.”
Van ennek a dalnak egy éppen húszéves feldolgozása, ami a maga nemében egy valódi zenetörténeti pillanat. Most ezt hozom ide, és a fellépés történetét.
2004-et írunk. Abban az évben George Harrisont iktatták be posztumusz a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. Ezeken az eseményeken szokás, hogy a beiktatott zenész munkássága előtt egy all star banda (csupa neves zenész) tiszteleg. Kézenfekvő volt, hogy Harrison barátai, kiváló pályatársai állnak össze: Tom Petty, Jeff Lynne, Steve Winwood, Marc Mann. Mind a zene alázatos géniuszai. Csatlakozott még hozzájuk Dhani Harrison, George fia is.
Ezen a gálán iktattak be egy másik hírességet is. A szervezők jó ötletnek találták, hogy szálljon be ő is a csapatba. Ő pedig nem volt más, mint Prince, a pop ikon. A merőben más műfajt képviselő Prince elvállalta a felkérést.
A fellépést megelőző próbán mindkét gitárszólót Marc Mann játszotta. A szervezők és a zenészek viszont úgy gondolták, hogy az mégse dukál, hogy egy ilyen nagy sztár, mint Prince, csak a ritmust pötyögje. Ő ellenben azt válaszolta, hogy Marc csinálja az első szólót, a többivel ne törődjenek, és hazament.
Elérkezett a másnapi előadás, és igazából senki nem tudta, hogy mi fog történni, hiszen Prince-el nem próbálták el az utolsó szólórészt. Ott állt a szélen, szinte észrevétlenül, majd jött az ominózus szóló, és kilépett a fényre. A többi pedig már történelem. Prince, a leginkább pozőrségéről ismert ikon, az extravagáns előadó, virtuóz játékával felperzselte a színpadot.
Napok óta hallgatom és nézem ezt a videót. Inkább ezt, mint a híreket. Sír a gitár, a szeretetlenség hatalmaskodik, de van valami örömre hangoló, vigasztaló ebben a felvételben.
Egyrészt az az alázat, ahogyan ezek a meglett korú zenei talentumok viseltetnek, még Prince is, akire a legkevésbé az alázat a jellemző. Alázat és tisztelet a pályatárs, barát emléke előtt, és a zene iránt.
Aztán az a gyermeki öröm, ami kiül az arcukra játék közben. Játszanak a zenével, egymással. Nem lehet nem velük örülni, miközben odamosolyognak egymás felé, ahogy örömre hangolják egymást és a közönséget.
És gondoljunk vagy tudjunk bármit róluk, ez az alázat és öröm ezt a fantasztikus zenét ihletetté teszi, túlmutat a szöveg melankóliáján, lélekig hatol, hitet éleszt és reményt kelt.
A felvétel végén Prince egy laza mozdulattal feldobja a gitárt. Érdekesség, hogy sokakban úgy maradt meg ez a jelenet, még a színpadon lévők között is, hogy a gitár soha nem esett le, felment az égbe, a vigasztalás, az öröm és a szeretet forrásához. Bár van egy másik felvétel, másik kameraállással, amin látszik mi történik, de valahogy így jó ez, ezzel a véggel, ami felfelé mutat.