Messze nyugaton, Kaliforniában, egyelőre megfékezhetetlennek tűnő tűz pusztít. Nem messze keleten, Ukrajnában, egyelőre leállíthatatlannak tűnő háború dúl. Természeti katasztrófa, emberi hanyagság és hatalomvágy, sokféle tényező áll mindezek mögött – de elszenvedői egyaránt a hétköznapi emberek.
Vannak az életben ilyen ránk törő veszedelmek, melyekről nem igazán tehetünk, csak próbálunk túlélni. Tűz, ár, elemi erők, megrogyó egészség, váratlan baleset, emberi hanyagság miatti vész, mind úgy ugrik ránk váratlanul, mint a bibliai pusztában a sziklák mögül az oroszlán.
Vagy épp emberi gonoszság, irigység, áskálódó rosszakarat juttat minket „oroszlánok közé”, mint Dániel prófétát a verembe. Isteni kegyelem ilyenkor a megtartatás – Ővele túl lehet élni.
Ám attól tartok, a ma emberére (de lehet, hogy igazából a mindenkorira is) sokkal jellemzőbb valójában a következő eset:
„Egy üzbegisztáni állatkertben történt a tragédia, amikor is egy 44 éves gondozó úgy döntött, hogy bemegy három afrikai oroszlán ketrecébe, hogy lenyűgözze a menyasszonyát. Az eset december 17-én, az éjszakai műszak alatt történt. A férfi videóra akarta venni, ahogy megsimogatja a ragadozókat, ám az akció szörnyű véget ért.
A gondozó telefonján talált felvétel szerint magabiztosan nyitotta ki a ketrec ajtaját, miközben az oroszlánokhoz beszélt és nevükön szólította őket. Az állatok kezdetben nyugodtan feküdtek, de ahogy közelebb lépett, egyre éberebbek lettek. A videó tragikus módon végződik: a gondozót megtámadják, és csak a kiáltásai hallatszanak, mielőtt a felvétel megszakad.
Bár tapasztalt oroszlángondozó volt, ezt a helyzetet súlyosan alábecsülte.”
Én azt hiszem, ez nem pusztán butaság – bár abból is jókora –, hanem valami mérhetetlen és érthetetlen emberi arrogancia. Olyan általában jellemző emberi önhittség, amely semmibe veszi a természet, a teremtettség valóságát, mert önmagát afelett valónak tudja – ezt sokszor tudatosan meg sem fogalmazva. Egyszerűen csak használni akarja a világot kénye-kedve, vágyai, idióta ötletei, vagy mindent leuraló érdekei szerint. Mintha annak (és önmagának) istene lenne…
És most itt nem akarok a gender-problémába belemenni, merthogy bőven van mire gondolnunk – egy őszinte pillanatunkban – azon túl vagy innen is. Hogy mire? Minden döntésünkre, tettünkre, szavunkra, gondolatunkra – teremtettséggel, emberekkel, önmagunkkal szemben –, melyeket úgy engedtünk meg magunknak mint nem felelős sáfárai, hanem birtokos urai a létnek. Az életünknek. A másiknak. A természetnek.
Aztán jött, vagy jön a koppanás, hogy nem azok vagyunk…
A létnek, a miénknek is, egy ura és istene van, egy Ura és Istene: az oroszlán – Júda törzséből. És Ő az az Oroszlán, Aki végképp nem játék…
