Site icon Meg van írva

Az Orvos

Már megint itt ülök az asztalomnál éjjel, mert nem jön álom a szememre, csak zakatolnak a gondolatok a fejemben megállás nélkül. Nem akarom zavarni a családomat a gyötrődésemmel, legalább ők tudjanak pihenni, ha már én nem. Nézem a Facebook-ot és mit látok!? Született egy poszt, melynek következtében a kommentelők könnyű tollal ítélkeznek felettem. Megtudhatja ország és világ belőle, hogy én bizony nem vagyok jó orvos. Sőt! Mondanom sem kell, nem esik jól, de ismerem az emberek mentalitását, hiszen ez is hozzátartozik a szakmámhoz. Tudom, hogy minél kisebb a rálátásuk a dolgok menetére, annál biztosabban törnek pálcát bárki felett.

Eszembe jutnak az egyik professzorom intelmei az orvosi hivatásról. Az utolsó évünket gyűrtük az egyetemen, túl voltunk már minden vizsgán, beszámolón, amikor az öreg prof egy rendkívüli előadásra hívott bennünket. Rettegtünk az öregtől, mert olyan penge memóriája volt, hogy mindent vissza tudott idézni, főleg a lógósokat szerette „segítő” kérdésekkel ellátni a vizsgákon. A szokásos szürke öltönyében jött be, amit a rossznyelvek hámszövetként emlegettek a háta mögött, és leült a katedra szélére. A csend szinte tapintható volt, ahogy végig futtatta a szemeit a padsorokban ülő hallgatókon. Aztán így törte meg a némaságot:
„Kedves vagy inkább kedvetlen hallgatók! Olyat mondok most el az orvoslásról, ami kissé kiábrándító lesz Önöknek, de nem árt tudniuk. Az orvosi hivatáshoz elengedhetetlen a szakmai tudás, de ezen kívül gyomorra és lélekre is nagy szükség van. Sajnos nem menthetünk meg minden beteget. Aki orvos lesz Önök közül, az nem válik csodatevővé a diplomájával a kezében. Hallgassanak meg egy történetet két körzeti orvosról, akik két szomszédos faluban praktizáltak.
Az egyiket nevezzük dr. X-nek, a másikat pedig dr. Y-nak.  Dr. X-et nem nagyon szerették a helyiek, főként a modora miatt, mert nagyon sarkosan tudott fogalmazni. Azt senki sem vitatta, hogy nagyon jó diagnoszta volt, de hát a szavai nem túl sok empátiáról tanúskodtak. Egyik alkalommal kihívták egy idős nőbeteghez, aki rosszul érezte magát. Az orvos ismerte jól a beteget, lefuttatta magában a kórelőzményeit, hiszen már több mint 20 éve tartozott a páciensei közé az idős hölgy. Tudta, hogy komoly tüdő problémája van már fiatal kora óta, és idővel szív- és keringési elégtelenségben is szenved. Megvizsgálta a páciensét, adott neki vérnyomáscsökkentőt, mert többet nem igazán tehetett érte. Aztán megkérdezte tőle: „Hány évesnek is tetszik lenni?” „78”- kapta rá sebtében a választ. „Akárhogy is nézzük, ez egy szép hosszú élet volt.” – mondta az orvos búcsúzóul. Miután dr. X elment, a beteg hozzátartozói is egy emberként álltak be azoknak a táborba, akik őt bunkónak és rossznak tartották.
A másik faluban dr. Y olyan orvos volt, aki mindenkinek szépeket mondott, még a gyógyíthatatlan, reménytelen esetekben is a biztos gyógyulással kecsegtette betegeit. Szerették is őt a páciensek. Alapjában véve ő azonban csak egyet szeretett, az pedig a pénz volt. Jó pénzért mindenre képes volt. Vitte a végstádiumban szenvedőknek a csodaszereket, amelyek persze csak placebók voltak. Dr. Y jól tudta, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodó betegek mindenünket odaadnánk a gyógyulás érdekében. Ezt végletekig ki is használta, páciensei kisebb vagyont is fizettek neki pl. egy „igen hatásos” C vitamin kúráért. Sokszor egy-egy festmény vagy antik tárgy is megfelelt dr. Y elfogadó szeretetének, ha másképp nem ment volna a hála kifejezése. A betegek mégis szerették és jó orvosnak tartották, aki az utolsót is megpróbálta a rábízottak érdekében. (De még inkább javaiért!)
Önök szerint melyik volt jó orvos kettőjük közül?
Tudniuk kell azt is, hogy sajnos a diplomával senkinek sem kerül a zsebébe a bölcsek köve, és sok-sok kétség, bizonytalanság, tévedés és kudarc segít megmaradni a jó úton. A mi hivatásunk is afféle bibliai keskeny út.
Szóval, kedves leendő kollégák, ilyen ez a pálya! Akinek gyomra van, annak könnyű, de akinek lelkiismerete van, annak bizony kínszenvedés is tud lenni sokszor a szolgálat.”
Ez volt az a pillanat, mikor megéreztük, hogy az öreg professzor valóban kollégáinak tekint bennünket. Mert átadott nemcsak a tudományából, hanem önmagából is egy részt útravalóként nekünk.

De mi is történt ma, ami még most sem hagy nyugodni? Igazából semmi különös, sőt, nevezhetném tulajdonképpen a rendszer hibájának is. Mégis engem ezek a dolgok nagyon meg tudnak viselni, hiába próbálom, de valahogy nem peregnek le rólam.
A rendelés a szokásos, parttalan módján folyt, hiszen csak jöttek folyamatosan a páciensek, és tudvalevő, hogy minden betegnek a saját problémája a legnagyobb a világon. Bevallom, olykor nagyon fárasztó tud lenni x+1-szer ugyanazt a történetet végighallgatni egyes betegeimtől, amit már fel is tudnék mondani nekik, és kivárni, mire végre a lényegre térnek, hogy mi is a baj, mit is szeretnének tulajdonképpen. De ez a dolgom, hogy meghallgassak és segítsek.
Bejött hozzám egy középkorú férfi beteg és kérte, hogy engedélyezzem, hogy visszakaphassa „B” kategóriás jogosítványát. Az úr mentősofőrként dolgozott és elájult egy kivonulás során. Az eszméletvesztés kivizsgálásának az lett a következménye, hogy a jogosítványa bevonásra került. Mindig is tudtam, hogy a szakmabeliek a legrosszabb páciensek közé tartoznak, mert ők azok, akik mindig keresik a rendszerben a réseket, a kiskapukat. A beteg is hozta az egyik kolléga javaslatát, hogy szerinte minden további intézkedés nélkül alkalmas a járművezetésre. Átnéztem az indoklását, de nem győzött meg. Álláspontom szerint még korai, sőt egyenesen elhamarkodott visszaengedni őt a közlekedésbe, még akkor is, ha csak a „B” kategóriás jogosítványát kaphatná vissza. Természetesen, ahogy lenni szokott, a beteg nem tudta elfogadni a további várakozás mellett szóló érveimet, és búcsúzásul úgy becsapta a rendelő ajtaját, hogy az asszisztensnőnek kiesett a kezéből a golyóstoll. Hát ilyen világot élünk: „Diktál a beteg, írja a doktor!” /Dr. Bubó/. De persze, ha baj van, ki a hibás, kit lehet szidni?! Aztán letelt a rendelési idő, elfogytak a betegek mára…

És most éjjel itt vagyok magamban a sok ki nem mondott gondolattal, mert pár perc alatt nem lehet kifejteni 35 év tapasztalatát valakinek. Főleg, ha nincs is igény a befogadására. Könnyű szívvel lehet ajánlást/javaslatot írni, ha van még az illető fölött egy elbíráló lépcső, és nem neki kell tartani a hátát. De hát ez a rendszer ilyen.
A pályám elején az élet úgy hozta, hogy egy kis faluban helyezkedtem el mint körzeti orvos. Jó szolgálati hely volt. Mindenki barátságosan viseltetett irányomban, és a településen mindenki ismert mindenkit, mintha egy nagy család lettünk volna. Egy alkalommal a falu egyik prominens személye keresett fel azzal, hogy vissza szeretné kapni az egészségügyi okból elvett jogosítványát. Hozta magával a szakorvosi véleményt is. Még arra is megesküdött, hogy ezentúl csak a faluban fog vezetni, és itt – jelentősebb forgalom híján – tulajdonképpen csak magában és az autójában tudna kárt tenni, ha bármi előadódik. Beadtam a derekamat és ráütöttem a pecsétem. Megnyugtattam magam, hogy szakvéleményre adtam ki a jogosítványt. Kb. fél év elteltével azonban mégis megtörtént a baj. A férfi rosszul lett vezetés közben, és elütött egy várakozó családot a közeli város buszmegállójában. Szegények éppen hazafelé jöttek volna a falunkba, de már sosem értek ide. Ilyenkor ki a hibás? Tudom, hogy törvényeknek megfelelően, jogszerűen jártam el, de a lelkiismeretemet nem a paragrafusok szabályozzák. Mindegyik áldozatot jól ismertem, pácienseim voltak, még most is előttem van az arcuk.

Persze, könnyű mindenkinek igent mondani és azt, amit hallani akar! Ez népszerűséget hoz a konyhára. De akinek nincs gyomra ehhez és van egy kis felelősségérzete, annak nemet is ki kell olykor mondani, hogy a lelkiismerete ne háborogjon egy életen át. Mert mit mondunk az Úr előtt, amikor nekünk is el kell majd számolni? Isten törvényei egyértelműek, nincsenek kiskapuk és jól hangzó emberi mentségek, felelősség áthárító pecsétes papírok. Csak vádló tények…

És még valami: a kegyelem reménye.

Exit mobile version