Az otthon

Az utcán haladt az áruház parkolója felé. Ott mindig lehet egy kis pénzt keresni. Kell ennivalóra. Cipője tiszta. A nadrágja is új hatású, tiszta. Csak nagy. A lábszárán sok gyűrődéssel. Kabátja is lóg róla. Világos drapp színű viseletes darab. A sapkája olyan, mint amit hirtelen vesz fel az ember, ha ki kell menni a csengetésre.
A járda kicsit aszfaltos, kicsit foltozott, kicsit betonos. Figyelni kell, és emelni a lábat. Időnként kutyák döngetik meg a kerítést. Ez megszokott a kertvárosban. Lehajtott fővel jár. Nem látja, hogy nem néznek rá. Nem is érdekli. Árnyék lét ez. Nem is létezik. Csak a macskának. Ott áll vele szemben a járdán. Majdnem rálép. De nem áll félre. Hunyorít, majd egy pici, rövid „nyauval” fogadja be utcabelinek. Barátságos. Nem lehet kikerülni. De nem tűnik gazdátlannak. A szőre fényes, és bolhairtó nyakörv piroslik rajta.
-Mit akarsz? – kérdezi. Az meg csak néz, és megdöbbenésére érthetően válaszol.
-Te mit keresel itt? Ez jó környék, de te nem tartozol ide. De amúgy lehetünk barátok, mert jó szagú a kézfejed.
Kicsit tovább sétált, kikerülve a kandúrt. De az ment vele. Ez így mondjuk nem igaz, hogy vele, mert hol mögötte, hol előtte, de leginkább a lépésben lévő lába alá és keresztbe és kacsázva. Majdnem rá is lépett. De az csak kurrogott. Kiértek a főútra. Már nincs messze az áruház parkolója. Azonban az állat felugrott az üveg buszmegálló fém ülőlapjára. Szinte szuggerálta, hogy üljön mellé.
-Oké, de gyorsan tisztázzuk a dolgokat. Nem viszlek haza. Kezdő hajléktalan vagyok. Apám, anyám elvált. A mostoháimmal nem jöttem ki. Két testvéremnek megvan a külön élete. Így nem férek be sehová. Huszonöt éve születtem, és vár otthon egy idősebb nő, az élettársam.
-Otthon? – kérdezi. – Hát nem hajléktalan vagy?
-Csináltam egy bunkit a patakon túl, a bokrosban. Fólia, szőnyegek. Egy kidobott fémkályhát is találtam. Gally van.
-Ez már egészen jól hangzik. Szóval ez az otthon?
-Nem tudom mi az, hogy otthon. Ez csak egy elkerített darab a kiserdőből.
Macskaúr erősen gondolkodott, vagy csak a januári hirtelen melegben, a buszmegálló melletti kis jácinton merengett, amely természetellenesen dugta ki csenevész lila virágfejét. De hirtelen kérdezett:
-Szóval azt mondod, hogy egy darab külvilág lekerítve, elkülönítve? Ez az otthon?
-Valami ilyesmi. Az enyém legalábbis.
-Á. Mindenkié ilyen. A hely, amit otthonnak nevezünk, ahol élünk, egy darab külvilág lerekesztve, elkülönítve. Így lesz bent és kinn. A kettőt el akarjuk szigetelni egymástól. A bent egy része lenne a kintinek. Nálunk nagy, földig érő üvegablakok és teraszajtó van. Azt mondják ez a kertkapcsolatos lakás. A környéken sok ilyen van, ahol járok. Bent vannak, de vágynak a kinti látványára. Mintha benn lenne. De a kinn és benn elkülönült, igaz finoman.
-Te miért gondolkodsz ilyeneken? Mindened megvan? Nem? Úri macska vagy, élsz, eszel, iszol, sétálsz, melegben alszol. Mit érdekel ez?
-A macskaszolidaritás. Vannak itt panellakók is. Azok ott fenn a nyolcadikon igazán el vannak zárva. Lenyávognak az erkélyről és hébe-hóba néha ki tudnak lógni. De látod, azok a lakások aztán igazán magasan vannak. Ha belegondolsz, az már a levegőben „lóg”. Ott valóban elválik a kinn és benn, és már nincs mód kozmetikázni sem. Tudod, vannak macskák okos otthonokból. Ott mindent vezérelnek, szabályoznak. Motoros redőnyök szabályozzák a napfényt. A szellőztetést is hőcserélőkkel oldják meg. Már lassan a macskacimborák is robotok, nehogy felborítsák a hőháztartást. A benn teljesen elkülönül a külvilágtól, de mindent onnan vesznek el. Meleget, hideget, energiát.
-Nem értem mit akarsz mondani – vakargatta meg az állát a fiatal kezdő hajléktalan.
-Ahogy elkülönítik a kinti és benti teret, ahogy szigetelik, úgy egyre inkább elválasztják az életteret, de a gondolkodásukat, empátiájukat is. Egyre inkább lesz félelmetes a külvilág. Vagy mert meleg van, vagy hideg, fúj a szél, esik az eső. Esetleg csak azért, mert egyre ismeretlenebb. Vannak macskák, akiket már ki sem engednek. Sőt, már ellenségnek néznek minket, mert mi szabadon járkálunk a kertjükben. Igaz, fények gyulladnak olyankor, csak azért, mert arra jártunk.
A kezdő hajléktalan bizalmaskodva megvakarta az álla alatt. – Nem lehet, hogy túlzol, vagy irigykedsz azokra? Én szívesen laknék egy ilyen házban. Kit érdekelne a kinti világ?
-Ez az. Pont nem érdekel senkit, hogy te itt kódorogsz az utcán. Nem jutsz be a házukba, a tudatukba, a világukba. Te a külvilághoz tartozol. Nemrég jött egy perzsa macska. Dubaiból. Az messzi ország, ahol meleg van. Alig állt szóba velünk, de jobb híján muszáj volt. Nincs más társasága, csak mi. Csuda dolgokat mesélt. A meleg sivatagban fedett sípályákat csináltak. Mindig mínusz van, és hó. Kinn meleg, benn hideg. Érted már? A benn már nem egy darab kinn. Teljesen más. Már nem tartozik egymáshoz. Ez egy mesterséges világ. Ez a mesterséges világ le akarja győzni a kinti világot. Mindent akar, és mindent elvesz. Egyre többet foglal el a kintiből.
Nem végződött boldogan a találkozás. Azok ketten azon méláztak, hogy mindenki el akar foglalni, el akar keríteni magának egy kis világot, amit otthonnak hívna. De elkülönít, elválaszt, izolál. Macskaúr és a fiatal kezdő hajléktalan is arról álmodoztak, hogy van egy hely mindenkinek, amit nem kell semmitől elkülöníteni, ahol az otthon azt jelenti, hogy együtt lenni. Mint ők ketten a hirtelen jött januári melegben.
Annyira kezdő volt a hajléktalan, hogy a macskát simogatva még kéregetni is elfelejtett. Adakoztak volna. De annyira otthon érezte magát a nyitott buszmegállóban.