Épp nyaralunk. Próbálunk feleségemmel vigyázni erre az időszakra, komolyan venni a pihenést. Határokat húzni, hogy „ne lógjon bele” a munka, az otthoni dolog – pont, hogy az otthon hagyott munka, a „dolgok” miatt, hogy frissebben, erősebben térjünk vissza. Az egyik nap egy medence mellett fekve ébredtem rá, hogy unatkozom éppen. Volt már ilyen tizenévesen is és utáltam, csak feküdni, a nap is meleg, nem is értettem, kinek jó… De most nem ez történt, ez volt a legfurcsább. Jó, a tűző napot most sem szeretem, de nem volt meleg és napernyő is volt. Szóval rádöbbenve, hogy unatkozom, elmosolyodtam. Ugyanis nagyon jól esett. Nem is tudom, mikor történt ilyen velem utoljára. Most is körbe voltam bástyázva regénnyel, újsággal – de azokkal épp be voltam telve.
Unatkoztam, másképp. Hagytam magam, nem kerestem programot. Csak voltam és engedtem, hogy járják saját útjaikat a gondolataim, az otthontól pár száz kilométerre, egy medence mellett.
Ez az unalom ez egy furcsa dolog.
Van rossz unalom.
Az, ami sokáig tart, ami arról szól, hogy nincs elég tevékenység, munka, lehetőség, hogy az ember lekösse az energiáit, gondolatait. A rossz unalom az növekvő üresség, ami aztán vákuummá alakul és felesleges vagy rosszabb esetben romboló tetteket szív maga után. Cormac McCarthy páros regényében (Az utas / Stella Maris) mondja az egyik szereplő, hogy: „Nincs igazi baj egy társadalomban, amíg nem az unalom válik az általános vonásává. Az unalom még a nyugodt embereket is olyan útra űzi, amilyenről nem is álmodtak.” Ez a rossz unalom a semmi a küldetés, a hivatás, az alkotás helyett. A társas lét, a felelős másikkal tartás nélküli magány örvénye.
Az ilyen unalom az emberi lét rossz használatának mellékhatása, amikor nem vesszük komolyan a lehetőségeinket. Vagy a környezetünk, az épp uralkodó elit, vagy a társadalom értékel le – és marad az unalom, az elinflálódott életidő és élettér terepe. Az ilyen unalom tényleg káros. Pazarló és rossz útra visz, mert egy idő után bármivel feloldjuk, mert hosszú távon az unalom üressége természetellenes.
Van jó unalom is.
Olvastam, egy szakember mondta, hogy nagy baj, hogy a gyerekek nem unatkoznak eleget. Mindig történik van, szól és mozog, stimulál és vibrál valami. Rengeteg a program, sokat kell tanulni, ömlenek a különórák, és csak pár kattintásra van egy egész online univerzum. Állítólag kell a gyereknek, a fiataloknak az unatkozás, hogy beinduljon a kreativitás. Olyankor jönne a kirándulás vagy a kert felfedezése. Ilyenkor venné le az egyik könyvet, venné elő a ceruzát, kezdene pötyögni az apja zongoráján, vagy állna oda az anyja mellé, nézni, mit csinál. Vagy hívná a barátokat, hogy menjenek valahová. Érdekes, ami a rossz unalomból hiányzik, azt magával hozza ez a jó unatkozás. Társaság, alkotás, tanulás – természetesen.
Emlékszem, mennyire kreatív időszak volt, hat, hét, nyolc évesen nagymamámmal minden nap nyáron kinn lenni a hegyen (nálunk Zalában ez a telek, a kert). Ő dolgozott, engem pedig engedett szabadon padlástól a pincéig, fenyőtől a vizeshordóig. Játék, kaland, leporolt regények. Unatkoztam, de mégsem.
Felnőttként is jó lenne így az unalom, ezen a másik vonalon. Kellene egy olyan üresség, ami a többre sarkall. De úgy tűnik, a gyerekektől is elvesszük ezt a lehetőséget, nemhogy magunktól…
Arról nem is beszélve – ami az én mostani élményem – hogy nem érünk rá unatkozni. Olyan jó formában, nem a rosszra gondolok. Mert tele van tömve az életünk. Le vagyunk foglalva, túl vagyunk töltve, túl vagyunk pörögve. Annak a vége pedig nem az unalom, hanem egy másfajta üresség – a kiégés.
De az már egy másik történet…