A menyasszony egy pillanatra mozdulatlanul állt a tükör előtt. Az anyja megigazított még egy tincset a haján, és a ruháján elsimította a csipkét. A fátyol leheletnyi hulláma lágyan omlott végig a hátán. Az apró mozdulatokban is ott volt az ünnep: ahogy átbújtak a gombok a gomblyukon, vagy ahogy a helyére pattant a csat. Nézte magát a tükörben. Egyszerre volt ismerős és új az arc, amely visszanézett rá. Nem azért, mert más lett volna, hanem mert a tekintete már nem önmagára figyelt.
A gondolatai a vőlegénynél jártak. Talán már ott áll. Talán még úton van. Talán most igazítja meg ő is a gallérját, vagy éppen csak vár. A menyasszony nem látta őt, mégis minden mozdulata hozzá igazodott.
Különös volt ez a várakozás. Nem ideges, nem kapkodó, inkább olyan, mint amikor az ember egy ünnep küszöbén áll. A szíve gyorsabban ver, de nem a félelemtől, hanem attól a bizonyosságtól, hogy az, akire vár, valóban eljön.
És ez a várakozás valamiképpen megszépítette őt. Nem csupán a ruha, nem csupán a haj, és nem is csak az a gondos munka, amellyel mások készítették elő erre a napra. Hanem az a belső fény, amely akkor támad az emberben, amikor arra vár, aki őt várja. A menyasszony ilyenkor nem egyszerűen felöltözik, hanem belülről telik meg élettel. A tekintete világosabb, a tartása egyenesebb, az arca nyugodtabb lesz. Mert tudja, hogy ez a nap arról a találkozásról szól, amely felé minden lépése tart. És aki egy ilyen találkozásra készül, az már félig az ünnepben él.
Vajon mi miben élünk? Élünk-e abban a várakozásban, ami éltet, vagy átadjuk magunkat a félelem, a gyűlölködés és a pusztítás sodrásának?
Merthogy a Szentírás szerint mi lennénk a menyasszony. Azok, akiket Krisztus maga öltöztet ünnepi ruhába. Függetlenül attól, hogy közülünk kevesen olyan fiatal szépségek, mint amilyet a fenti leírás alapján elképzelne az ember.
„Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya.” (Jelenések 19:7)
Te és én. Mi mindannyian, akik hiszünk benne. Tudunk-e az Ő menyasszonyaként nézni mindarra, ami körülöttünk történik? A világ eseményeit látva könnyen érezhetünk nyugtalanságot, bizonytalanságot, félelmet. Maga Jézus sem ígért mást: „A világban nyomorúságotok lesz.” De ugyanebben a mondatban ott van az a bizonyosság is, amelyből a menyasszony várakozása él: „De bízzatok: én legyőztem a világot.” (János 16:33)
A menyasszony sem azért nyugodt, mert minden könnyű körülötte. Hanem azért, mert tudja, hogy a vőlegény jön. És ez a tudás átírja az egész várakozását. Talán ez az, amit a keresztyén embernek újra meg kell tanulnia: nem csupán a világ nyomorúságát látni, hanem azt az ünnepet is, amely felé minden tart.
A találkozást, amely felé az egész történet halad.