A napokban meghalt egy fiatal nő autóbalesetben. Szép arcú, kedves mosolyú, a szemében életvidám csillogás. Frontálisan ütközött.
Péntek reggel kicsit túl is léptem a megengedett sebességhatárt, ahogy a munkába igyekeztem. Mögöttem szorosan egy másik autó. Rajtunk kívül senki. Így mentünk már vagy öt-hat perce. Nem próbált előzni egészen addig, amíg fel nem tűnt egy harmadik autó, velünk szembe jőve. Utána onnan se jött más. Akkor kezdte meg az előzést a mögöttem haladó, amikor a szembe jövő már egészen közel volt. Nem kicsit kellett lassítanom, hogy be is tudja fejezni. Három perccel később, a lámpás kereszteződésnél egymás mellett álltunk. Átlagos, polgári autó, korombeli sofőr. Simán megvárhatta volna azt az egy másodpercet, amíg elmegy mellettünk a szemből jövő autó, utána megelőzhetett volna kockázat nélkül. Mondjuk azután is pont így álltunk volna egymás mellett a lámpánál. Viszont most csak azért állhattunk ott, mert lefékeztem, hogy ő vissza tudjon sorolni. Jut ilyenből szinte minden napra egy, ha autózik az ember. És persze, hogy volt már olyan is, hogy miattam kellett a másiknak gyors manőverbe kezdeni, hogy elkerüljük az ütközést.
Bennem a fontosság sorrendjének kérdését vetik fel ezek a helyzetek. Sokszor azzal a kétellyel, hogy van-e nekünk egyáltalán ilyen. Mármint fontossági sorrendünk. Vagy csak lendülünk, sodródunk, ráfutunk, beleszaladunk, nekimegyünk? Fontos-e nekünk az élet? Vagyis a legfontosabb-e? Őrizzük-e? Tápláljuk-e? Úgy általában az életet. A magunkét, a másokét, a közöset. Vagy inkább csak elszenvedjük, kibírjuk, túléljük, hagyjuk? Mondjuk, már az is valami, ha hagyjuk.
Aztán az a kérdés jön elő bennem, hogy keresztyén emberekként, olyanokként, akik tudjuk, hogy Istennél van az élet forrása, tudjuk, hogy Ő már anyánk méhében gondot viselt ránk és tudjuk, hogy Jézus a maga életét adta a mi életünkért, sőt, azt mondta, hogy Ő maga az élet, mi mennyire értékeljük az életet? Nem csak autózva.
Hajlandóak vagyunk-e felvenni a harcot a bennünk lévő életellenes késztetésekkel? Mindenféle életellenes késztetésünkkel. Minden olyan késztetéssel, ami inkább rombolja, inkább károsítja, inkább gyengíti, inkább akadályozza, inkább veszélyezteti az életet, mintsem építi, erősíti, táplálja, támogatja, védi. A magunkét, a másokét, a közöset. Vagy idealista maszlagnak ítéljük mindazt, ami számonkéri rajtunk a kettősségeinket és az öntörvényűségünket? Csak kérdezem. Magamtól is.