Az egyházi szolgálatra való alkalmasságnak van egy ki nem mondott, törvénybe (már) nem foglalt, de annál gondosabban számon- és betartott feltétele: az illető legyen férfi. Lehetőleg olyan, akin ezt első pillantásra is látni lehet. Bajusz, szakáll előnyt jelent, jó, ha megtermett, tekintélyesen túlsúlyos a férfiú, aki, ha bevonul a templomba szelet támaszt a palástjával, teljesen betölti a szószéket, és ha érces baritonján elbődíti magát, hogy „Nabukodonozor”, akkor az már minden kívánalomnak megfelel. A nő közben takaríthat, moshatja a templomi terítőket, süthet süteményt, taníthat alsós hittant, vezethet gyermekfoglalkozást, tábort, szervezheti a gyülekezet életét, vezetheti a könyvelést, megírhat, elszámolhat pályázatokat, látogathat beteget, gondozhat időseket, imádkozhat másokért, és viheti a hátán a közösség életét. Ám amikor fel kell menni a szószékre, úrvacsorát kell osztani, közösséget kell vezetni, vagy netán esperest, püspököt kell választani, nagyon gyorsan kiderül, hogy ez bizony kevés. Ilyenkor valahonnan mindig előkerül az a néhány igevers, amely szerint az asszony hallgasson, ne tanítson, és engedelmeskedjék az urának (ez itt a férjét jelenti).
Valóban vannak ilyen mondatok a Bibliában, de az a kérdés, hogyan értjük azokat. Vajon a Szentírás minden mondatát úgy kell-e alkalmaznunk, mintha az közvetlenül a mai társadalom és a mai egyház számára megfogalmazott szabályzat volna? Vagy inkább meg kell keresnünk a szöveg mögött azt a krisztusi irányt, amely nem egyszerűen konzerválni akarja az ókori világ rendjét, hanem belülről kezdi átformálni azt?
Attól nem leszünk biblikusak, hogy szó szerint lemásoljuk egy két- vagy háromezer évvel ezelőtti társadalom külső kereteit. A bibliai könyvek konkrét korokban, konkrét közösségekhez szóltak. Olyan világban születtek, amelyben természetes volt a királyság, a többnejűség, a patriarchális család, a rabszolgaság, a gyermekek korlátlan apai hatalom alá rendelése és a nők közéleti lehetőségeinek korlátozása. A Biblia nem egy égből pottyant, időtlen jogi kézikönyv, hanem Isten és ember hosszú történetének krónikája. Ha komolyan akarjuk venni, nem kell múzeummá alakítani a világot. A betűhöz való ragaszkodás önmagában még nem hűség, lehet, hogy meg is öli a lényeget. Lehet mögötte félelem, irigység, hitetlenség, megszokás, sőt lehet a hatalomféltés eszköze is.
A rabszolgaság kérdése különösen világosan megmutatja ezt. Az Ószövetség részletesen szabályozza, kitől lehet rabszolgát vásárolni, az Újszövetség pedig arra inti a szolgákat, hogy engedelmeskedjenek földi uraiknak. Ha olyan szó szerinti merevséggel olvasnánk ezeket a szakaszokat, ahogyan egyesek a nők hallgatásáról szóló mondatokat olvassák, akkor ma is bibliai alapon védhetnénk a rabszolgatartást. Ezt azonban már senki sem teszi (Istennek legyen hála!). Érezzük, hogy a rabszolgaság összeegyeztethetetlen az ember istenképűségével, a felebaráti szeretettel és Krisztus szabadításával. Legyünk viszont őszinték: ezt nem azért tudjuk, mert a Biblia félreérthetetlen parancsban kimondja a rabszolgaság eltörlését, hanem azért, mert megtanultuk a korabeli szabályoknál erősebben hallani az evangélium lelkületét.
Pál még visszaküldi Onészimoszt Filemonhoz, de már nem egyszerű rabszolgaként, hanem szeretett testvérként. Ezzel olyan dolgot indít el, amely előbb-utóbb szétfeszíti magát a rabszolgatartó rendszert is. A rabszolga és ura Krisztusban egyenrangú testvérré lesz. A rabszolgaság felszámolásáért küzdő keresztények ezt ismerték fel, miközben más keresztények sajnos bibliai idézetekkel védték a fennálló embertelenséget. Mindkét oldal olvasta ugyanazt a Bibliát, de nem értette meg ugyanúgy Krisztust.
Ugyanez a kérdés áll előttünk a nők szolgálatával kapcsolatban is. Jézus magatartása a maga korában feltűnően szabad volt. Nyilvánosan beszélgetett a samáriai asszonnyal, tanítványi helyet adott a lábánál ülő Máriának, elfogadta nők szolgálatát és támogatását, és feltámadása első hírvivőjévé is magdalai Máriát tette. Ő kapta a megbízást, hogy menjen el a tanítványokhoz, és mondja el nekik, hogy látta az Urat. Nehéz ezért azt állítani, hogy nő nem adhat át isteni üzenetet férfiaknak, miközben a húsvéti evangélium első hirdetőjét maga Krisztus küldte el a férfi tanítványokhoz.
Erre persze lehet az a válasz, hogy Jézus tizenkét férfi apostolt választott. Ez igaz, de a tizenkettő mind zsidó is volt. Ha ebből egy mai egyházi tisztség valamennyi feltételét le akarnánk vezetni, akkor nemcsak a nőket, hanem a nem zsidó férfiakat is ki kellene zárnunk. A tizenkettő jelképes küldetése nem azonos egy későbbi lelkészi, esperesi vagy püspöki állás betöltési feltételeivel.
Természetesen még mindig ott van az a mondat, hogy az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben. Csakhogy ugyanabban a korinthusi levélben Pál néhány fejezettel korábban arról rendelkezik, hogyan imádkozzon és prófétáljon az asszony. Vagyis számol azzal, hogy a nők megszólalnak az istentiszteleten. A két szöveget nem lehet úgy összehangolni, hogy az egyiket abszolút és örök tilalommá tesszük, a másikról pedig patriarchális nagyvonalúsággal megfeledkezünk. Ráadásul a korinthusi gyülekezet rendjéről szóló részben nem csak a nőknek kell hallgatniuk. Hallgasson el az is, aki nyelveken szól, ha nincs magyarázó, és hallgasson el a próféta is, ha más kap kijelentést. A hallgatás itt nem egy csoport életre szóló elnémítása, hanem a zavaros istentisztelet rendjének helyreállítása. A nőkre vonatkozó mondatok pontos hátteréről lehet vitatkozni, de az nem tisztességes értelmezés, ha kiragadjuk őket a levél egészéből, és minden kor minden nőjére változatlan munkaköri tilalomként alkalmazzuk.
Van egy másik páli mondat is, amely nem egy helyi istentiszteleti zavart rendez, hanem a Krisztusban kapott új élet alapját fogalmazza meg: „nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). Ez nem azt jelenti, hogy eltűnnek a különbségek, és mindenki egyformává válik, hanem azt, hogy ezek a különbségek többé nem dönthetik el, ki áll közelebb Istenhez, ki örökölheti az ígéretet, ki kaphatja a Lelket, és kit használhat Isten. Ez az evangélium egyik nagy erejű mondata. Ugyanabban a felsorolásban szerepel zsidó és görög, szolga és szabad, férfi és nő. Ha a szolga és szabad közötti fal leomlását történelmi és társadalmi következményeivel együtt komolyan vesszük, miért éppen a férfi és nő közötti határnál állítanánk le az evangéliumot?
Jézus a búcsúbeszédében azt mondta tanítványainak, hogy még sok mindent kellene mondania nekik, de még nem tudnák elviselni. Majd így folytatta: „amikor azonban eljön Ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,12–13). Nem volt még alkalmas az akkori világ a rabszolgaság eltörlésének befogadására, és ugyanígy nem tudták volna elviselni kétezer évvel ezelőtt, ha a világ Megváltója nő alakjában lép be a történelembe. A Lélek azonban elvezet Krisztus igazságának egyre mélyebb felismerésére az adott korban és élethelyzetben. Minden nemzedék feladata, hogy a saját kérdései között, a saját társadalmi viszonyaiban bontsa ki ennek következményeit. Nem kell új evangéliumot kitalálnunk, hanem a régi evangéliumot kell végre olyan területeken is komolyan vennünk, ahol elődeinket még fogva tartotta saját koruk gondolkodása.
Krisztus akarata valóban ki tud bontakozni a történelemben, de ez nem magától történik, és nem is egyenes diadalmenet. Szükség van hozzá olyan emberekre, akik mernek különbséget tenni az evangélium, és a megszokott egyházi rend között. A struktúráink nem szentek. Arra valók, hogy Krisztus ügyét szolgálják, és ha már akadályozzák, amit a Lélek végez, akkor bátran át kell alakítani őket. Ezt megtettük a rabszolgaság ügyében, megtettük sok más társadalmi kérdésben, és meg kell tennünk a nők szolgálatával kapcsolatban is. Nem a Biblia ellenében, hanem éppen annak krisztusi lényege felől.
Egy lelkész, esperes vagy püspök alkalmasságát természetesen mindig meg kell vizsgálni. Ám ugyanazt kell vizsgálni nőnél és férfinél egyaránt: van-e belső elhívása, felismeri-e ezt külső elhívásként a közösség, van-e hite, tudása, bölcsessége, szeretete, embersége, szolgálatkészsége és rátermettsége. Egyetlen férfit sem tesz alkalmassá a neme, és egyetlen nőt sem tesz alkalmatlanná a sajátja. Rossz lelkész és rossz püspök kerülhet ki férfiak és nők közül is, ahogyan áldott szolgája is lehet Istennek mindkettő. Az egyháznak nem nemi alapon, hanem elhívás alapján kell kiválasztania a szolgáit.
Hálás lennék azért az egyházért, amelyben ez már nem lenne kérdés. Amelyben egyszer már valóban nem az számítana, kinek van bajusza, szakálla vagy egyéb mása, hanem az, hogy kit hívott el Isten, és kinek a szolgálatát igazolja vissza a Lélek és a közösség. Mert amikor Isten ajándékot ad valakinek, az egyház feladata nem az, hogy a neme miatt elhallgattassa, hanem hogy felismerje, felkészítse és szolgálatba állítsa. A Lélek pünkösdkor fiúkra és leányokra, ifjakra és idősekre egyaránt kiáradt. Nekünk sem kellene szűkebbre szabnunk Isten elhívását, mint amilyen szélesre ő maga nyitotta.
Kép: Antal Kinga