Site icon Meg van írva

Balatonboglári öreg barátom

Néhány éve házasság révén elkerültem abból a közegből, ahol születtem, felnőttem, és életem „A” oldalát töltöttem. Mennyi mindennel és mindenkivel úgy van az ember, hogy csak akkor látja meg az igazi értékét, amikor távol kerül tőle. Most még megtehetem, hogy visszalátogatok, és kifaggathatom azt, aki a maga csendes méltóságával tanúja volt gyermekségemnek, ifjúságomnak, aki mellett annyi mindent láttam, és aki mellett többet tanultam az életről, mint elsőre gondoltam volna. Ma vele beszélgetek.

Először is azt szeretném kérdezni, megengeded-e, hogy tegezzelek, mert nem szeretnék tiszteletlen lenni, hiszen akkora korkülönbség van köztünk, hogy azt az olvasó el se hinné.

Tudom, hogy én jóval idősebb vagyok, de a tisztelet megadása nem ezen múlik. Te mindig is közel álltál hozzám, és nemcsak azért, mert a szomszédban laktatok.  Gondolj csak bele gyerek, hogy magát az Urat is pici korod óta tegezed az imádságaidban! Én meg csak az egyik öreg szolgája vagyok.

Nagyon érdekelne a származásod, a családod, hiszen tudom, hogy igen messzire tudod visszavezetni a szálakat.

Engem és az őseimet minden Balatonboglárhoz köt. Mióta az eszemet tudom, itt élek én is, az öcsém is, de a nagyapám is itt nyugszik a temetődombon. Nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy egészen az Árpád korig vissza tudom vezetni a nemzetségünket, erre bizonyítékaim is vannak, amit sokan megcsodálnak manapság.  A család gyökerei nagyon, de nagyon mélyen vannak ebben a földben, és nem is tudnám máshol elképzelni az életet.

Ez valóban kuriózum, de mi a helyzet a gyermekeiddel?

Az egyik itt van Bogláron, itt szolgál a várdomb és a temetődomb között. A másik sincs túl messze, a közeli Balatonlellén telepedett meg. Mindketten ugyanazt a szolgálatot látják el, amiben én is álltam, és ez jó érzéssel tölt el. Az almák nem estek messze a fájuktól, és nem is gurultak el.

De most már magadról is beszélj! Hosszú ideig szolgáltad aktívan az Urat, a közösséget, őrző szemed állandóan a településen volt. Rengeteg embert ismertél, sokan jöttek hozzád örömükkel, bánatukkal, vagy egyszerűen csak érdeklődéssel. Egy ideje már nyugdíjas vagy, ha lehet egyáltalán így nevezni a Te jelenlegi státuszodat. Hogy telnek a napok?

Mostanság elég sok az üres óra, néha nagyon elkap a letargia. Tudod, felkavarnak a hírek, hogy mennyi szörnyűség van a világban, meg a vírus óta igen elfogytak az emberek a környezetemből. Meddig mehet ez még így? Hogy lehet, hogy nem tesz senki semmit a józan ész száműzése ellen. Hogy is mondjam, gyerek? Ha röviden akarok fogalmazni, az bánt, ami minden apát bántani szokott ezen a világon. Az az én nagy bánatom, hogy mi is lesz a gyerekeimmel, és egyáltalán fenn tudnak-e maradni ebben a furcsa világban. Az, hogy velem mi lesz, az már nem is nagyon érdekel, hiszen el kell fogadni a világ rendjét, ha ez adatik. De amíg lehet, próbálok szilárdan állni őrhelyemen, és felfelé mutatni.

Tudod, hogy neked itt kell maradnod, te egyszerűen ide tartozol, ma így mondanánk: igazi városképi elem vagy!

Ismerlek gyerek, nagy csirkefogó voltál te kicsinek is! Vagy 5-6 éves lehettél, amikor a libákat itt legeltetted. A mai napig emlékszek rá, hogyan futottál a gúnár elől. Nem is tudom, miért nem hozzám futottál be, hogy megmenekülj a csípésétől. Tudod, hogy én mindig mindenkit szívesen látok, különösen is azokat, akik oltalmat keresnek.

Akkor nem is gondoltam rá, hogy hozzád fussak. Ez azóta is egy csípős emlék maradt számomra, de hogy Te is emlékszel rá?! Hiába, te mindent tudsz! Mi a legszebb emléked, amit örömmel osztasz meg az olvasókkal?

Az esküvőket mindig nagyon szerettem. Emlékszem, hogy a te kovács nagyapád is nálam fogadott örök hűséget a feleségének. Mikor is volt, vagy egy évszázada?! Mégis úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna, mindenre pontosan emlékszem. De szép is volt! Te, gyerek, de még az anyukád is akkor az angyalokkal játszottatok. Mindig nagyon szerettem, ha sok embert láthattam magam körül. Mert bármennyire szép a hely, szépek a kövek, az igazi értéket az emberi lelkek jelentik. Ha pedig örülni tudtak, ha a hétköznapi élet terhei alól kicsit fel tudtam szabadítani őket, reményt tudtam adni, az mindig egy darab mennyország volt. Többször is mondták, hogy itt valahogy közelebb van hozzájuk az Úr.

Emlékszem, hogy a szocialista világban akadtak nagyon furcsa, kéretlen látogatóid is. Mesélnél erről?

Sokféle ember fordult meg nálam. Volt sok tisztességes ember, és volt jó pár tisztességtelen is. Hát úgy van ez gyerek, hogy sok ember felvesz egy ruhát, és rögtön azt hiszi, hogy egy réteg bőrt is felhúzott magára. Pedig aki gazember, az lehet akár papi reverendában/ palástban, de lehet rendőri egyenruhában is. És amióta világ a világ – ez nem változott. Hofi Géza mondata jut eszembe a „jó elvtársról”, és annak pozícióba kerüléséről: „A sz… ha polcra kerül, rögtön lekvárnak képzeli magát.”

Ahogy én emlékezem, a környék nem volt mindig ilyen idilli, mivel a 70-es évek elején az egyházra a regnáló rendszerben a megtűrt szerepet osztották. A temetődomb, mivel már „művelésből” kivették, igen kevés figyelmet kapott. Az elvadult környezetben mi ugyan megkaptuk az alapvető biológiai ismereteket az itt szorgoskodó „exhumáló kincskeresőktől”, akik a kripták tartalmát a sétányon terítették szét a mulandóság bemutatása, vagy inkább a hiába keresett értékek miatti csalódásuk jeleként. Mi gyerekként nem is fogtuk fel, hogy mi történik. Te mit éreztél?

Szörnyű dolog volt tehetetlenül végignézni ezt a gyalázatot. Aztán konszolidálódott a helyzet, mert az akkori tanács vezetése kiadta az ukázt, hogy rendbe kell rakni a területet. A kápolnákban lévő mennyezeti képeket diszperzittel „restaurálták”, hiszen a fehér tartalmazza az összes színt, innentől fogva már csak nekünk kell szétválogatni kedvünkre a letisztult ábrázolást. A harangok is nagy evolúciós ugráson mentek keresztül, lábuk kélt. Nálam is volt egy kripta, és az akkori „modern és előremutató vezetés” más funkciót talált neki. Kimondták, hogy szállás lesz. De nem a holtaknak, mert az régimódi, hanem az élőknek. Így szállásolták el a kriptámba a jövő képzőművészet reménységeit. Ők a művészeti színvonaluknak megfelelő szinten laktak, és felül nálam állították ki műveiket. Az a nyár különösen színes (kék) lett tőlük, mert rendőrök eddig nem jártak fel hozzám, de akkor biztosan menetrendváltozás volt náluk. Nem tudni, hogy ki, vagy melyik szervezet unta meg a helyzetet – lehet, hogy a tanács, esetleg a párt, vagy a rendőrségnek nem volt kifizetendő ezt a járatot fenntartani –, de egyszer csak hoztak egy műbírálót, akik az elkészült alkotásokat egy óriási tűz segítségével értékelte. Végre lett egy kis nyugalmam.

Az sem volt semmi, amikor a kaposvári Csiki Gergely színház nyári színi előadást tartott Vörös öcsédnél. Házhoz hozták a kultúrát mindenestől. Beleláthattunk a próbák során a darabok elkészülésébe, de nagyban árnyalta erről a zárt világról alkotott képünket, mikor a méltán elismert, jó nevű színészek az éjszakai tivornyáik során ugyanolyan artikulálatlanul, részegen tudtak vonyítani, mint bármely egyszerű halandó. Ma azért más a helyzet, ugye?

Hát… Nagyon félek a kiüresedéstől és a lélektelenségtől, mert az emberek nem hiszik el, hogy nem csak nekem van szükségem rájuk, hanem nekik is rám, hiszen a hit a legnagyobb kapaszkodó ebben az összekuszált világban. Nem vagyok valami jó alvó, és bánt, hogy maradinak címkéznek sokan. De én ilyen vagyok, ilyennek teremtettek. Nem is akarok ezen változtatni. Azonban szeretném azt megérni, hogy végre a helyükre kerüljenek a dolgok. Nem szeretem ezt a szabados világot, mert a nagy szabadsághoz is kellenek korlátok, hogy mindenkinek egyformán jusson belőle. Jelenleg a bomlasztás szabadsága folyik, ami egy szűk kisebbség javát szolgálja. Nagyon fájó emlékek jönnek elő bennem: emlékszem, mikor tele torokkal ordították sokan „a múltat végképp eltörölni” rigmust.

Mindezek ellenére ma sokkal jobban nézel ki, mint pár évtizede!

Ahogy mostanság mondani szokták: ráncfelvarrás történt. Rendbe rakták a sírkertet, végre konszolidálódtak a viszonyok. Rálátok az ük-ükapám nyughelyére is, és megnyugtat, hogy tisztességben pihenhet. Kicsit idegen is a kiglancolt környék és a hivalkodás. Furcsállom a sok-sok üres pezsgősüveget padokba és jelképes sírokba rakva. De mindegy, elvégre ez Balatonboglár, a BB pezsgő hazája.

Mennyi emléket fel lehetne még eleveníteni, de lassan pontot kell tenni mai beszélgetésünk végére, hiszen mindketten kellően elfáradtunk. Pedig maradt még nagyon sok közös megbeszélnivalónk. Olyan jó tudni, hogy Te, balatonboglári Kék Kápolna, mindig visszavársz. Te, aki, bár néma tanúja vagy az időknek, az én életemnek is, megint megszólaltál bennem, és tanítottál az élet, az Isten útjára. Nyáron, ha lehet, személyesen is meglátogatlak, mert közelségedben valahogy még jobban értem a szavad.

Exit mobile version