Jönnek-mennek a frontok, itt a tavasz. Ilyenkor sokkal változékonyabb az idő, mint a téli hidegben, vagy a nyári melegben. Van, akinek ez meg se kottyan, legfeljebb kellemetlen, hogy a kirándulósra tervezett hétvégén elkezd szakadni az eső, vagy az egész napos kimozduláson aztán végig kézben kell cipelni a dzsekit, mert egyszer csak százágra süt a nap és már a pulcsi is sok lett.
Van, akit viszont erősen megvisel minden frontátvonulás, talán egy régi műtéti hely sajog ilyenkor, vagy – egy életkoron túl – az ízületek, a csontok. Biztosan az örökölt génjeink is beleszólnak, hogy ki mennyire érzékeny az időváltozásra.
Én megsínylem nagyon, gerincsérv, miegymás… Állandó a fájdalom, de hidegfront előtt egy nappal szinte elviselhetetlen. Gondolkodni is nehéz, nemhogy mozogni. És segít valamicskét a speciális torna, a gyógyszer, a kenőcs, de ott van a tudat, hogy ez már nem gyógyul meg, nem múlik el, sokkal jobb nem lesz soha, együtt kell vele élni. (Ha sokkal rosszabb nem lesz, akkor a műtét inkább csak ellenjavallt)
De nem panaszkodni akarok. Meg aztán sokakat ismerek, akik így élnek együtt valamilyen nyavalyával már évek, évtizedek óta. Komoly mozgáskorlátozottsággal, vagy állandó kontrollt igénylő diabétesszel, vagy örökös szigorú diétával épp csak kordában tartható más nyomorúsággal, vagy mentális részképességzavarral, vagy születéstől fogva gyenge szívvel, valami szüntelen fájdalommal…
Olyan kiváló képességű kollégák is, vagy ismerősök, barátok, akik szerintem szárnyalhatnának, meg aztán mi mindenre vihették volna – hiszen így is nem semmi, amit letesznek az asztalra – ha nincs ez a valami. Ha rájuk gondolok, inkább csak elszégyellem magam, hogy panaszkodnék. Persze, sajnálom magam, és sajnálom őket is. Ezt a gátoltságot, bénultságot, beszorítottságot.
De eszembe jut még egy „kolléga”, aki ugyanezt élte meg, és egy keveset beszélt is róla: „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
Nem gondolom, hogy Isten adná a betegséget, a fájdalmat. A világban lévő szenvedés, minden rossz a gonosztól van, a bűn alá rekesztett földi lét velejárója, amint a halál is. Isten pedig ellensége a bűnnek, a gonosznak, a szenvedésnek, a halálnak. Krisztus mindezt azért vállalta be értünk, hogy megszabadíthasson belőle. Egész földi élete erről szólt.
Persze, ismerem a jóbi érvelést: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Csak hát, ugye, abban a történetben sem az Úr ötlete és műve volt Jób szenvedése… A Sátán van ott abban, és Pál apostol is az ő angyalát emlegeti. De el tudja fogadni Isten döntését és válaszát is, hogy hagyja. Igen, Isten hagyja. Hogy gyötörje, hogy fájjon, hogy kínlódjon, hogy Pál is valahol kevesebbre legyen képes, mint anélkül lenne!
És azt mondja neki az Úr, hogy jól van ez így, hogy hidd el, végső soron neked is jobb így. És Pál elhitte. Elhitte, hogy Ő ezt is jóra tudja fordítani, hogy mélyebb jót tud kihozni belőle, hogy ebből hiterősödés és alázat és istenbizalom és ráhagyatkozás és igenis, célhozérés lesz.
Én már csak erre igyekszem gondolni a hidegfrontoknál, meg arra, hogy ez is egyfajta böjt. A böjti szelek hozzák ☺, és ha így fogadom el, akkor csak nagyobb helyet csinál bennem a Megváltónak ♥
