Legáció – ez a ma már egyre inkább idegenül hangzó szó latin eredetű és küldetést, kiküldetést, megbízatást jelent. Az ókori Rómában császároknak, hadvezéreknek voltak legátusaik, utóbb inkább már csak az egyházban használatos a kifejezés, katolikusoknál a pápa küldötte, nálunk reformátusoknál pedig – nos, mély vízbe dobott teológusdiákot jelent.
Az ünnepi legátus az a teológiai egyetemi hallgató, aki lelkipásztornak készül, és az öt-hat éves osztatlan képzés során karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor elmegy egy gyülekezetbe, hogy ott jobban vagy kevésbé remegő lábakkal felálljon a szószékre Isten Igéjét hirdetni, prédikálni.
Ez kérem egy olyan szép régi hagyomány, hogy idős-nyugdíjas lelkészek, még javában gyakorló szolgatársak és a teológiáról már kifele tartó diákok is mind vég nélkül tudnának mesélni legációs kalandjaikról. No és nemkülönben a mindezt szintén átélő, fogadó (szeretetben elszenvedő) gyülekezetek.
Persze a legáció hivatalos meghatározása nem a „kaland”.
Fontos szerepe, hogy a lelkészképző tanintézetet már megjelenésével is képviselje a teológus az adott egyházközségben, átadja az ünnepi köszöntést, erősítve mindezzel a gyülekezeteiben élő egyház és az annak szolgálatára felkészítő iskola kapcsolatát.
Még fontosabb, hogy ennek során az egyetemi hallgató személyesen ismer meg egy református közösséget, annak minden jellegzetességével, adottságával. Legalábbis tanulságos benyomásokat szerezhet róla… ☺ Megismer egy lelkipásztort, esetleg gondnokot és presbitereket, belélegzi egy templom (talán jeges vagy dohos vagy épp friss) illatát, találkozik az ünnepi gyülekezettel a maga ötven, száz vagy négy-öt fős valóságában.
És persze a gyülekezet is megismeri a diákot, és többnyire szeretettel-türelemmel meghallgatja (ha elég hangos és hallható), ha úgy alakul, megvendégeli, megdicsérgeti-biztatgatja. És végül a fiatal megkapja a legátumot, azt a pénzbeli adományt, amely további tanulmányait segíteni hivatott.
Talán mindebből is már kiviláglik, hogy ez bizony mindig egy soktényezős történet, ami nem várt fordulatokat, érdekes élményeket is tartogathat, innen a kaland jellege ☺.
Magam is mesélhetnék, hogy anno némely legációs helyre már odatalálni is kihívást jelentett, vagy volt, hogy olyan szórványba mentem, ahol nem kísérgetett a lelkész, hanem örült, hogy a segítségemmel a körzetéhez tartozó minden templomban lesz istentisztelet: ő ment jobbra, én balra és a két napos ünnep alatt legalább egy tucat prédikációt tartottunk, ő is, én is…
Vannak nagyon szép emlékeim barátságos lelkészcsaládokról, szívélyes vendéglátásról, nagy esti beszélgetésekről – ha ott is kellett aludni. És hát vannak másmilyen, nehezebb emlékeim is.
Azóta inkább már a fogadó oldalon szolgálok, hallgattunk már sok jó igehirdetést is, és igyekszünk tényleg elfogadók lenni, oldani az izgalmát, jó tanácsokkal és jó ebéddel ellátni a hozzánk érkezőt. Persze ennek is van néha nehezebb része.
Például, mikor az ifjú atyafi felment a szószékre, elolvasta szépen az alapigét és aztán néma csönd. A mózesszékben ülve, ahonnan nem lehet fellátni a prédikátorra, már nem tudtuk elgondolni, mi lehet a baj. Rosszul lett a legátus? Nem találja a papírjait? Leblokkolt a nagy izgalomtól? Már éppen gondolkodni kezdtem, hogy mit is fogok mondani helyette, mikor végre megszólalt az igehirdető: „Ilyen nagy csend és várakozás előzte meg az első karácsonyt!”
Elég annyi, hogy az istentisztelet végére lecsillapodtam, és már szelídebben mondtam el neki a véleményemet…
Mostanában kevesebb a teológushallgató, nem mindig „jut” nekünk, ha nem Pápáról, akkor esetleg Budapestről. De az idei húsvét ünnepére már bejelentkezett a legátus, és nagy örömmel, Isten iránti hálával és persze némi kíváncsisággal várjuk. „Éljük túl” egymást, tudjunk adni és elfogadni, lelkészek és teológus és gyülekezet együtt gazdagodni – Isten örömére is!
