Vannak feladatok, kérések, melyeket lehet teljesíteni, be lehet fejezni. Aki kapott már megbízást a főnökétől, a tanárától vagy a társától, jól ismeri azt a megkönnyebbült pillanatot, amikor végre elkészült, (különösen, ha határidőre) ki lehet pipálni, meg lehet pihenni és jöhet a következő. Vajon a Biblia parancsaira is igaz lehet ez?
Az emberiség első nagy parancsa: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!” (1Móz 1,28) Az eredeti héber szó egyszerre jelenti azt, hogy megtölteni, és azt, hogy beteljesíteni: amit megtöltöttek, az tele van, amit beteljesítettek, az készen van. A kérdés tehát nem annyira istenkáromló, mint amilyennek elsőre hangzik: lehet, hogy ezt is kipipálhatjuk, hiszen mára betöltöttük a földet?
A számok mindenesetre erre utalnak. A Föld lakossága mára meghaladta a 8,2 milliárdot, és már túl vagyunk a globális túlfogyasztás napján. Idén július 30-ra elhasználtuk mindazt, amit a bolygó egy teljes év alatt megújuló módon nyújtani tud. Az év hátralévő öt hónapját hitelre éljük, a jövő nemzedékek számlájára. Nagyjából 1,8 Földnyi erőforrást fogyasztunk, miközben – legalábbis tudomásom szerint – csak ez az egy bolygónk van.
Egy német klímakutató intézet munkatársai 2020-ban kiszámolták, hány embert lehetne a jelenlegi mezőgazdasági gyakorlattal úgy táplálni, hogy közben a bolygó biztonságos határain (víz, nitrogén, erdők, bioszféra) belül maradjunk. Az eredmény 3,4 milliárd(!). A többiek asztalára ma a határok áthágásával kerül étel: kimerülő talajvízből, kiirtott erdők helyén, és – ez a legkényelmetlenebb – földgázból előállított műtrágyával. A foszforból, káliumból és nitrogénből előállított műtrágya nélkül a mai emberiség nagyjából felét nem lehetne élelemmel ellátni, vagyis minden második falatunk mögött e földből kibányászott kémiai ajándék áll. Mi lesz, ha ez a csodaszer egyszer kifogy? Nem jók a kilátásaink, mert a föld foszfátkészletei a jelenlegi felhasználás mellett nagyjából 80 évre elegendőek. Viszont az emberiség hosszabb távra tervez.
Ezen a ponton a hívő ember idegesen ráncolja a homlokát. Ha ugyanis a számok igazak, akkor fel kellene tenni a kérdést, hogy szabad-e kimondani: elég. Van-e felső határ az emberiség létszámában? Lehet, hogy a „sokasodjatok” egy konkrét helyzetre szóló áldás volt, az emberiség életének kezdetén, egy üres földön, és a mi dolgunk az, hogy ezt az áldást a mai helyzetre fordítsuk le?
Érdemes azt is észrevenni, hogy az első parancs nem egyedül áll. Néhány verssel később az ember a kertbe kerül, hogy „művelje és őrizze”, mely leginkább szolgálatot és oltalmazást jelent. Ahogyan a jó kertész ültet, de metsz és ritkít is, mert tudja, hány tő fér el egy ágyásban. Azt is tudja, hogy a túlzsúfolt ágyásban végül minden növény megsínyli a szűkös helyet.
A kétely ettől még jogos. Malthus 1798-ban megjósolta, hogy az élelmiszer-termelés képtelen lesz követni a népesség növekedését, és éhínség jön. Paul Ehrlich 1968-ban The Population Bomb (Népességbomba) című könyvében százmilliók éhhalálát jövendölte a hetvenes évekre. Mindketten tévedtek, hála legyen Istennek. A „túl sokan vagyunk” mondat eddig mindig rosszul öregedett, ráadásul mindig a többiekre vonatkozott: a szegényekre, a távoliakra, azokra, akiknek szerintünk „túl sok” gyerekük van.
Igazságtalan volna erről hallgatni, hiszen az előbb említett német tanulmány azt is kiszámolta, hogy a mezőgazdaság átalakításával, kevesebb pazarlással és jóval kevesebb hússal akár tízmilliárd ember is jóllakhatna a bolygó határain belül. A kérdés tehát legalább annyira szól arról, hogyan élünk, mint arról, hányan vagyunk. Egy átlagos nyugati polgár ökológiai lábnyoma sokszorosa egy szubszaharai földművesének, és a leggazdagabb egytized felel a kibocsátás nagyjából feléért. Könnyű Afrikára mutogatni abból a házból, ahol van hat telefon, három tévé, két autó és heti hét húsos ebéd számít normálisnak. Mielőtt tehát elégedetten másokra fognánk a túlnépesedést, érdemes megállni és megkérdezni: lehet, hogy nem is a létszámmal van a baj, hanem a csillapíthatatlan fogyasztásunkkal?
Itt fordul meg igazán a kép, mert a nyugati világban, Magyarországon különösen, éppen az ellenkezőjétől félünk: attól, hogy fogyunk. A születésszám évről évre új mélypontra ér, a közbeszéd pedig demográfiai katasztrófát, nemzethalált, válságot vizionál. Ha azonban jobban megnézzük, hogy mi lapul a riadalom alatt, a gyermek utáni vágy helyén inkább a nyugdíjrendszer miatti önző aggodalmat találjuk. Ki fog rólunk gondoskodni? Ki fogja eltartani az időseket, ki fogja ápolni őket, ki fog dolgozni a gyárakban, és ki fogja fenntartani a GDP-t? Aljas szövegelés ez, mert nem életeket, lelkeket, hanem inkább a jövő járulékfizetőjét és munkaerejét várjuk, és azt reméljük, hogy általa a régi rendszer a mi időnkben még működőképes marad, utánunk pedig a vízözön.
A zsoltáros szerint az Úr ajándéka a gyermek. Aki ajándékot kap, hálás érte, és elfogadja olyannak, amilyen. Ha viszont egy gyermeket azért várunk, mert kell valaki, aki majd eltart, és fizeti a nyugdíjunkat, akkor nem áldásról van szó, hanem a mocskos érdekeinkről. Észrevétlenül a folyamatos növekedés bálványát kezdjük szolgálni: azt a hitet, hogy mindennek mindig többnek kell lennie – több embernek, több termelésnek, több fogyasztásnak –, különben összeomlik a világ. Ez a hit sokkal inkább a kapitalizmus eszkatológiája, mint a Bibliáé. Ha valamiért összeomlik a világ, az éppen a folyamatos növekedés igénye.
Szabad-e hát hívő emberként másként tekinteni a demográfiai visszaesésre, egyfajta fájdalmas, nehéz, átgondolandó kiigazodásként? Lehet, hogy a fogyó Európa a bolygó határainak egyik első, csendes jelzése? Ha így van, akkor talán az volna a feladatunk, hogy olyan társadalmat építsünk, amely kevesebb emberrel is működőképes és emberséges marad. Egy olyan társadalmat, amelyben az idős megbecsült tag, a beteg gondoskodásra méltó ember, az ápolás pedig közös ügy, amelyet nem hárítunk át sem a bennünket követő generációra, sem a máshonnan érkezők vállára.
A zsidó hagyományban egyébként meglepően szerény a mérce. A Misna szerint Hillél iskolája úgy tartotta, hogy a „szaporodjatok” parancsát az teljesítette, akinek egy fia és egy lánya született. Két szülő, két gyermek: ez pótlás. A rabbik tehát már kétezer éve számoltak azzal, hogy egy parancsot be is lehet tölteni.
És Jézus? Ő nem nősült meg, Pál sem, sőt, a házasságot is egyéni elhívás kérdésének tekintette. Ezért volt – meglátásom szerint – rendkívül szerencsétlen néhány éve a történelmi egyházak közös nyilatkozata, miszerint a nő-férfi kapcsolat házasság általi szentesítése az emberi méltóság alapja. Akkor ebben a méltóságban nem részesül Jézus, Pál, a katolikus papság, szerzetesség, sem az egyedül élők? Hm… Az újszövetségi közösség nem a szaporulat, hanem elsősorban hit által növekedett: „aki cselekszi mennyei Atyám akaratát, az nekem fivérem, nőtestvérem és anyám” (Mt 12,50). Az egyház családja ma is a megtérőkkel bővül igazán.
Mindezt mégsem szeretném könnyen kimondani, mert tudom, hogy a „már elég ember van” mondatnak megvan a maga történelmileg is terhelt árnyéka. Hány gyermek nem született meg kényelemből, félelemből vagy a karrier kedvéért? Hány fiatal pár mondja, hogy ebbe a nyomorult, szegény világba nem kell gyerek – és ez vajon felelősség, vagy reménytelenség? Lehet, hogy éppen a gyermek a legnagyobb hitvallás a jövő mellett, hiszen minden csecsemő egyszeri és megismételhetetlen személy, akit Isten a nevén szólít.
Akkor mi a fontosabb: a bibliai parancs betű szerinti megtartása, vagy a föld jövője iránti felelősség? Lehet, hogy rosszul tesszük fel a kérdést, és választanunk sem kell? Talán a „töltsétek be” és az „őrizzétek” ugyanannak a kertésznek a két keze: az egyik vet, a másik óv. Ha csak az egyik dolgozik, a kert előbb-utóbb elpusztul, akár túlnő, akár kiürül.
Nem tudom a választ, és gyanítom, igazán senki sem tudja. Azt azonban sejtem, hogy a létszámnál fontosabb kérdés az, kik vagyunk és hogyan élünk. Tudunk-e úgy élni ezen a bolygón, hogy az unokáinknak is jusson belőle? Tudunk-e úgy várni gyermeket, ahogyan ajándékot várunk? És képesek vagyunk-e lemondani a folyamatos növekedésről, a második autóról, a repülőutakról, a hetedik húsos ebédről? A föld talán betelt, a parancs talán beteljesült, a felelősségünk azonban még csak most kezdődik igazán.
Kép: Antal Kinga