Idén valahogy jó pár szereplő elkésett a betlehemesből. De még azok is, akik nézőként érkeztek. Mintha a történelem kereke megcsúszott volna a decemberi sárban és jó pár helyen felmerült talán a kérdés: mi lett volna, ha az első karácsonyon senki nem ér időben Betlehembe?
Először a pásztorok döntöttek úgy, hogy inkább nem indulnak el. Talán még az első karácsonyon is volt, aki ezt mondta: „Szép-szép az angyali ének, de annyi a dolgunk! A nyájat etetni kell, a telet ki kell bírni, meg különben sem szoktunk csak úgy csillagok után szaladgálni.” Ezért inkább tüzet raktak, megvastagították a köpenyt, és elhitték, hogy nélkülük is megy minden. Majd lett este és reggel, és valóban ment minden nélkülük is.
De nem csak a pásztorok késlekedtek, volt olyan templom talán, ahonnan a napkeletről érkező bölcsek is elmaradtak. A csillagot látták ugyan, de kiszámolták logarléccel és bölcs könyvekkel, hogy „most még nem aktuális”, vagy „talán csak optikai csalódás”, esetleg „inkább finanszírozási tervet készítenek elő hozzá”. Így maradtak, térdeik alatt kényelmes szőnyegekkel, gondolataikban biztonságos kétségekkel. Majd lett este és reggel, és valóban ment minden nélkülük is a maga rendje szerint.
Mária és József útra keltek volna, de a fogadók telt háza, a világ rendezetlen logisztikája, a sok „nincs hely” mondat olyan volt, mint a testbe és lélekbe fagyott hideg bizonytalanság. „Talán máskor… talán máshol… talán nem most…jobb, ha nem velem.” Ezt suttogja minden ember szíve, amikor fél a csodától. És egyszer csak azon kapták magukat, hogy lett este és lett reggel, majd a történet, amelynek közepén állniuk kellene, mintha nélkülük folytatódna.
Így áll talán karácsony másnapján sok templom csendben, kivilágítatlan csillaggal, félbehagyott reménnyel. Idegen, ismerős csönd ez. Ugyanaz, amely sokszor bennünk lakik, amikor a hit kényelmetlen, a remény túl munkaigényes, a szeretet pedig túl sérülékeny vállalásnak tűnik. A gyülekezet közössége pedig már túl idegen. De ezzel együtt is lett este és reggel, majd valami egészen botrányosan szép történt ebben az évben is.
Isten nem tervezett újra, nem mondta: „Akkor idén elmarad.” Nem sértődött meg, nem fordult vissza a mennybe. Ő egyszerűen meg akart születni akkor ott, Betlehemben, abban a kisdedben és ma sem kíván távol maradni tőlünk. Nem a tökéletes színpad érdekli, nem a tökéletes és hiánytalan szereplők. Nem kell neki precíz koreográfia, sem biztos lelkesedés. Ő akkor is eljön, ha a pásztorok kifogásokat keresnek, ha a bölcsek túl okosak hozzá, ha Mária és József félelmek közt botladoznak, a többiek szíve pedig már nem csak megtelt, de már túl is csordult a sok tennivalótól.
Mert ez egyszerre a karácsony botránya és vigasza. Még ha mindenki elfogy, az Isten szeretete nem fogy el. Még ha mi késünk is, ő nem késik. Még ha mi nem érünk oda hozzá, ő eljön hozzánk. Újra és újra megszületik. Nem csak jászolban, hanem azokban a szívekben, amelyek végül, minden félénkségük ellenére, kinyílnak. Így történik meg, hogy a mulasztásainkból mégis ünnep lesz. Mert van Valaki, aki nem adja fel, hogy megszülessen közénk azért, hogy megmentsen bennünket.
Idén is lett este majd reggel, és a Megváltó megszületett! Immánuel, velünk az Isten!
Áldott Karácsonyt kívánok sok szeretettel!
