Emlékszem, gyerekkoromban semmi sem tudott annyira összetörni, mintha bocsánatot kellett kérnem. Bocsánatot kérni ugyanis egyet jelentett a beismeréssel. Az elkövetett bűn beismerésével. Annak a beismerésével, hogy nem vagyok jó. Hogy vádolható vagyok. Hogy nem vagyok méltó az elfogadásra. Minden porcikámmal tiltakoztam a bocsánatkéréssel szemben, és soha olyan kínokat nem éltem át, mint amikor mégis meg kellett tennem, mert a tagadás összes lehetőségét elzárva, szembesítettek azzal, amit elkövettem. Nem, nem gondoltam, hogy másnaptól majd kirakják otthonról a szűrömet, verésre sem kellett számítanom, csak „lelki füleimmel” a szeretetcsapok elzárásának halk nyikorgását véltem hallani. És azt ugyanolyan rosszként éltem meg.
A legborzasztóbb az volt, amikor álltam ott, a könnyeimmel, a félelmeimmel küzdve, remegő szájjal eldadogva, hogy „bocsánat!”, és egy feloldozó ölelés helyett azt kaptam, hogy „szégyelld magad!” Nem szégyelltem magam. Ha nem mondták volna, ha belesímulhattam volna abba az áhított ölelésbe, azt hiszem, szégyelltem volna magam, és szégyenemben forró könnyeket sírtam volna, hálából, a mégis megkapott szeretetért. De így csak a harag fojtogatta a torkomat. Hiszen soha nem vétettem akkorát, mint amennyire fájt az, ami utána következett.
Amikor tizenévesen először megláttam, hogy nem csak az engem körülvevő világ tökéletlen és töredezett, hanem én magam is tele vagyok valódi, komoly hibákkal és tökéletlenségekkel, szinte összeroskadtam. Napok, hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem láttam magam előtt követésre méltó utat, bejárható perspektívát. Rossz vagyok, – gondoltam, és ennek a szomorúságában éltem. Felfedeztem magamban a képmutatást, amikor az egyik barátommal kibeszéltem a másikat, aztán a másikkal az egyiket. Felfedeztem magamban a pletykálkodást, amikor szaftosra fűszerezve mondtam tovább a cikit a másikról. Felfedeztem magamban a hűtlenséget, amikor szédítettem az egyik fiút is, meg a másikat is, vagy akár a harmadikat. Nem vettem könnyedén. Olyan dolgokat ismertem fel magamban, amikért mondani se kellett, hogy szégyelld magad. Szégyelltem. Mélységesen. És ebben a szégyenben éltem minden pillanatban. Hiába mondták a többiek, akikkel beszéltem ezekről, hogy ugyan már, minden ember gyarló, senki se hibátlan, fogadd el magad így, te ilyen vagy és kész, nincs veled semmi baj… Nem lett jobb. Aztán egyszer csak Isten karjaiban ébredtem. Konkrétan. Arra ébredtem éjjel, hogy zokogok. Hogy ott vagyok Isten ölelésében, és zokogok. Nem láttam Őt, nem is éreztem semmi fizikai érintést, csak a lelkemmel éreztem a Lelkét, ahogy átölelt. És örökre feloldozott. Egyetlen szó nélkül. Azóta tudom, hogy Isten nem vádol. És azt sem mondja, hogy szégyelld magad. Inkább lassanként megszabadít azoktól a dolgaidtól, amikért akár szégyenkezhetnél is. És elveszi azt a fojtogató haragot a torkodból. És aztán azt teszi veled, hogy megöleled azt, aki ellened vétkezett. És amikor ott sír a válladon, majd még jobban átöleled, és azt mondod neki, hogy nincs semmi baj, szeretlek. Ahogy Isten is pont ezt mondta neked. Szeretlek.
(Fotó: Hable Anna Zsófia)