Február 22. szerda
Idén már a negyedik alkalommal indíthattam el a nagyböjtöt hamvazószerdán a pannonhalmi bencéseknél az apátságban. Gyönyörű szép és mély ökumenikus liturgia együtt, a történelmi egyházak papjai, lelkészei és szerzetesei. A középpontban a bűnbánat és bűnvallás. Zsoltáréneklés ősi módon, élő imádság és egy protestáns püspök prédikációja, majd régi szokás szerint hamu kerül a fejünkre. Évek óta így, idén is.
Két gondolatot hoztam el, mindkettő a keresztyének egységéről szól, nem megszokott szemszögből.
Szemerei János prédikációjából az egyik. Ha üldözik a hívőket, akkor akik bántanak, nem nézik és nem kérdezik, milyen felekezethez tartozunk. Az ő szemükben krisztuskövetők vagyunk.
A másik a hamu. Hamuvá lesz mindenki az élet végén – a feltámadás előtt – nincs különbség, ugyanoda fut ki a történetünk.
Február 23. csütörtök
Sokat gondolkodtam, idén mivel töltsem meg a böjtömet, mi legyen a gyakorlat, a tartalom, mi legyen a cél. Csütörtökön már késésben voltam ezzel, hisz a böjti idő elkezdődött és még semmi. Nem volt meg, mit akarok elérni, mit akarok letenni, miben akarok fejlődni, gyógyulni, javulni. Egy találkozóra siettem Győrben és a gyors séta közben rájöttem, hogy baj van, ez így nem jó.
Mert csakis rólam van szó. ÉN akarok elérni valamit, ÉN akarok elérni valahová, ÉN akarom meglátni, mit kell letenni, ÉN akarok fejlődni, gyógyulni, javulni. ÉN, ÉN, ÉN. Az odaszentelt időben pedig meghívom Istent, hogy most több időt foglalkozzon velem. Ez így nem jó.
Nem vagyok egyedül, a saját koromhoz tartozom. Az utóbbi időben örömteli változás, hogy kezd megtelni tartalommal a böjt a hívők között. Sokan, sokféleképpen, kreatívan és őszintén szakítanak ki időt az Istennel való találkozásra. Ez jó, nagyon jó. De közben, saját korunk gyerekeiként, mint mindenhol máshol, itt is hatékonyak akarunk lenni, célokat tűzünk ki, eredményt akarunk elérni, eljutni valahonnan valahová. Hogy lássuk, hogy jó volt. Még ez sem feltétlenül baj, persze…
De nem elég az – mondtam séta közben magamnak – nem elég, ha csak annyi van, hogy több időt töltsek Istennel? Nem elég ez, célok nélkül? Nem ez a legtöbb, ő maga? És nem ÉN? Aztán ha közben javulok, gyógyulok, eljutok valahová, jó lesz, igen, de ha nem? Nem elég, ha csak annyit tudok elmondani, hogy többet voltam vele? És hogy egyébként ezekben a találkozásokban azt tesz, amit akar?
Az idei böjtöm ennyi. Nincs cél, nincs távolba tekintés, eredménykényszer. Kapcsolatápolás van, Istenre pazarolt idő. Megpróbálom.
Február 24. péntek
Egy kétéves képzésre járok és péntek reggel online beszélgetésünk, imádságunk volt. És elém került egy ige.
„Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” Máté 6,33-34
Csak megerősítette az előző napi gondolataimat. Napi programnak tökéletes, nem csak nagyböjtben, gyakorolni, edzeni ebben. Hogy megtanuljak úgy körülnézni, hogy Isten országát, uralmát, aktív jelenlétét észrevegyem abban, ami épp akkor és ott van. Hogy ráérezzek és rákapcsolódjak a saját viselkedésemmel Isten igazságosságára. Közben pedig oldjam meg az aznapi aggódásra okot adó tényezőket, problémákat. Az aznapit, hogy ne hulljak darabjaimra.
Tudatos gyakorlásra van szükség. Változni kell. Ha tanítvány akarok lenni, ha tanítvány akarok maradni.
Február 28. kedd
Az volt a feladat az egyik nyolcadikos hittanórán, hogy fogalmazzuk meg, mit kérdeznénk Jézustól.
„Engem az érdekel, hogy mit szeret bennünk? Mármint tudom, persze, mindenkit szeret. De mégis, mi az, ami tetszik neki, ha olyanok vagyunk?” – mondta az egyik lány – „Meg az is érdekel, hogy mit nem szeret?”
Elgondolkodtam, pörgettem magamban az evangéliumokat. Ott hirtelen eszembe jutott pár dolog.
Hogy a minket szerető Jézusnak örömet okozunk azzal, ha valódi bátor lépéseket teszünk meg hitből. De leginkább ez a jó irány: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” Máté 25,35-36
Nincs tehát nagy megfejtés. Gyakorlati tettekben megnyilvánuló szeretet, válogatás nélkül, azoknak, akiknek szüksége van rá. Ennyi.
Hogy mit nem szeret bennünk Jézus? Az biztos, hogy a képmutató és magamutogató vallásosságot.