Március 2. csütörtök
Minden hónap első csütörtökén van egy presbiteri bibliaóránk. Hangsúlyozottan nem gyűlés, itt az Ige van a központban, az adja a témát, így gondolkodunk együtt – és beszélgetünk egymásról is, imádkozunk is.
Ezen a napon mégis kicsit más volt betervezve a presbitérium tagjaival. Hamarosan hálaadó istentisztelet lesz a gyülekezetünkben. Azért, ami a mögöttünk lévő tizenkét évben történt, hogy teljes jogú, önálló anyagyülekezet lettünk, hogy van helyünk az istentiszteletre, a közösségi alkalmakra. Ezt viszont meg kell szervezni, sok lesz a vendég, a szeretetvendégséget is meg kell oldani, ki kell találni ezer dolgot a meghívótól az elpakolásig. Erre akartuk szánni ezt az alkalmat, kicsit lelkiismeretfurdalásom is volt, hisz valami fontos helyett történik és ez így nem jó.
Pörgött a tervezés, gyakorlati kérdések vetődtek fel, elméleti problémák merültek el, tippek és trükkök, feladatok és lehetőségek. Aztán a végén azért megálltunk. Fontos a rendezvény, a jó parkolás, a megfelelően szervírozott hidegtál, a megfelelően megfogalmazott meghívó. Jó, hogy jönnek vendégek, szót kap a protokoll, az illendőség. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy istentisztelet lesz. Ez a legfontosabb. Minden más borulhat, de Istent jövünk magasztalni, neki hálát adni, tőle várunk üzenetet, amit vihetünk. Minden más csak ezután jön.
Megnyugodtunk, megkaptuk a prioritást. Csak ne felejtsük el szervezés közben. Csak el ne felejtsem.
Március 3. péntek
Először volt Taizé imaóra nálunk. Úgy is mondhatnám, hogy egy nyilvános főpróba volt. Összeállt egy kis ökumenikus csapat, nálunk van hely, lehetőség, szándék. És kinyitottuk az ajtókat.
Semmi különös nem történt. Csak azt tettük, amit az egyház az elindulása óta tesz: imádkoztunk, énekkel, szavakkal, csenddel. Ültem a körben és elengedtem magamat – ez azért is volt lehetséges, mert itt most nem én vagyok lelkészként középen. Elengedtem magam: furcsa szabadság volt.
Régen furcsa volt a számomra, hogy miért kell olyan sokszor elénekelni azokat a pár soros Taizéi-i énekeket. Most már értem, nem automatizmusról van szó, nem gépiessé váló monotonitásról. Először tanulod. Aztán ha már valamennyire megy, akkor értelmezed a szöveget. Aztán már a dallamot és a szöveget is bírva csak énekled, mert a tiéd is. Imádság lesz, kölcsönkapott sorokkal, de a tiéd.
Az enyém volt. Jó minél több imanyelvet megtanulni.
Következő hónapban folytatjuk.
Március 10. péntek
Temetés. Nem ismertem személyesen. Amikor a hozzátartozókkal beszélgettem, kértem, hogy meséljenek róla. Nehéz volt, mert sokat jelentett nekik. De könnyű is volt, mert lehetett, gazdag élet volt.
Ritkán történik ilyen, de már nagyon korán, ott a beszélgetésen beugrott az igehirdetési alapige. „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet.” Példabeszédek 4,23. Illett hozzá, amilyen lenyomata maradt másokban, ahogy a szeretteivel volt, ahogy a hivatásában. És ez csak erősödött.
Pénteken, ahogy sétáltunk le a temetődombról, azon kezdtem el azon gondolkodni, hogy de jó lenne így élni. Hogy ha majd oda jutok, hogy rólam beszélgetnek így, akkor rólam is egyből eszébe jusson egy igevers, ami illik mindahhoz, amit itt összehoztam. Hogy passzoljon az Isten szava az életutamhoz. Jó lenne.
Március 12. vasárnap
Szép, szabad vasárnap délután volt és fontos utam volt. Vendég voltam egy műhelyben. Egy asztalosműhelyben. Egy olyan asztalosműhelyben, ahol a mi gyülekezetünknek készül az úrasztala.
Hosszú hetek munkáját láttam a még félkész asztalban. Félúton élő fa és életet felmutató templomi eszköz között. A mester odafigyelésénél, aprólékos gondoskodásánál csak az alázata nagyobb. Isten szolgái beszélgettünk ott, a szerszámok közt, forgácsillatban, én, a prédikátor, a szavaimat adom Istennek eszközül, ő, az asztalos a keze munkáját. És valójában mindketten ezért vagyunk ajándékozottak, tehetünk valamit, nem Istenért, hanem vele együtt.
De én ott inkább tanultam és irigykedtem. Nem láttam még ilyen szép nagyböjtöt, mint ott, naponta órákat a munka és a család mellett odaadni azért, hogy egy közösségnek legyen egy úrasztala a templomában. Tudtátok, hogy imádkozni fűrésszel is lehet?
(A kép csak illusztráció)
