Jövő héten, hamvazószerdán elindul a nagyböjt. Ilyenkor mindig egy hatalmas uszály képe jut eszembe, ami szép lassan csordogál az úti célja felé. Jelen esetben Húsvét ünnepe felé. Ezek vagyunk mi, emberek. Hatalmas rakományokkal, sokszor kéretlen csomagokkal felpakolva lavírozunk a mindennapokban. Hol egymásnak ütközünk, hol idegenként kerüljük el a szembejövőt. Eközben pedig várjuk a megkönnyebbülést, feloldozást és megbékélést. Egy napot halál nélkül. Egy napot a szeretet teljességében. A reformátusoknál ugyan nem liturgikus nap ez a szerdai nap, nincs istentisztelet és nincs hamvazkodás sem, mégis úgy hiszem, hogy felekezettől függetlenül derékba töri a hétköznapok rutinját azért, hogy felhívja a figyelmet az élet mélyebb rétegeire is.
Az emberélet valósága, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Ennek jeleként kerül a katolikus szertartás során hamu a hívek homlokára, de sokkal régebbre, már az ószövetség idejére visszanyúlik ez a bűnbánati rítus. Az emberek böjtöltek betegség, háborúk, nyomorúság és az önmaguk gonoszságával való szembesülés idején. Böjtöltek, mert felismerték a hatalmi harcaik mögött meghúzódó kicsinyes érdekeket, mert tudták, az élet forrása és torkolata nem a halandó kezében van, mert a testnek és a léleknek is szüksége van a megkönnyebbülésre. Böjtöltek, és a böjt alatt bár gyötrődtek is, annál nagyobb volt az irgalom és felszabadulás öröme. Hiszen így működünk, nem? Akkor tudjuk igazán értékelni magunkat, a világot, egymást, amikor visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el, és valami vagy valaki elvész. Meghal a hozzátartozó, elhidegül a társ, elillan az egészség. Ami korábban természetes volt, egyszer csak kiváltság és ritka ajándék lesz. Már nem forró a hamu, amikor a homlokra kerül, mégis szinte beleég az emberbe tökéletlen halandósága.
Azt mondják, minden félelmünk alapja az, hogy egyszer mindannyiunknak meg kell halni. Ezt egyikünk sem tudja elkerülni. Minden szorongás, pánikroham, fóbia és viszolygás ebben a halálfélelemben gyökerezik. Akit pedig meglegyint törékenységének és mulandóságának rettenete, olyan szorosra húzza szempilláit, amennyire csak tudja, hogy azt a szörnyű véget ne kelljen látnia. Bár karján számolja az órákat és a napokat, minden erejével és tudományával tagadja az eljövendőt. Menekül a tolvaj halál elől vitaminokkal, extra egészségmegőrző tippekkel betárazva. Keresi a tudatmódosító szereket és állapotokat, hogy minél távolabb tolja magától a felismerést, volt idő, mikor ő még nem volt, és lesz idő, amikor már nem lesz. Ezért a most hatalmát mantrázza, és szemlesütve bámulja földbe gyökerezett lábait, nehogy az égiek elragadják mit józan eszével össze bírt kaparni létének értelméről.
Van ennek a napnak egy régies neve, amit érdemes egy kicsit ízlelgetni: böjtfogadószerda. Kétféleképpen is megszólít ez a fogadás. Egyszer, mint felismerés lép be az életbe. Aki böjtöl, elfogadja, hogy nem csak az idő, de a test és a lélek is telítődik. Ráeszmél, hogy böjt nélkül állandóan csak önmaga önző és torz tükörképéből mérgezi magát anélkül, hogy Isten valódi arcát valaha is meglátná. Másrészt megjelenik benne a fogadás, mint fogadalom. Általában ez okozza a legnagyobb dilemmát. Mit kellene megfogadni? Hogy nem eszünk húst, esetleg lemondunk valami másról? Ha volt is ebben némi konszenzus az idők folyamán, mára szinte minden felekezetből kikopott a böjt gyakorlatával együtt. Mert a lemondás kényelmetlen.
Te hogyan fogadod a böjtöt? Mit fogadsz meg?
