Mai napig rácsodálkozom, amikor azzal a gúnyos és rosszindulatú feltételezéssel találkozom, hogy a keresztyén ember buta, majdhogynem ostoba, akit sajnálni kell a megvezetettsége miatt. Sőt, fel kell szabadítani az olyan demagóg intézmény elnyomása alól, mint az egyház. Szerencsétlen egyháztagokat annyira manipulálták, hogy már azt sem tudják, mi az igazság, elvesztek a dogmák tévútján. „Egyházi ópiumfüggők”, ahogy korábban, de még ma is állítják.
Amikor a felszabadítás hevében, és a „minden embernek jár az igazság” jegyében puffogtatott mémekkel és mondatokkal találkozom, eszembe jut a több millió keresztyén, akiket nem ismerek, de azok is, akik pünkösdkor készülnek konfirmációi fogadalmat tenni. Ők volnának a szerencsétlen nyomorultak? Békétlen birkák? Egy kérdés soha nem hagy nyugodni, amit mindig felteszek akkor is, ha nincs ott az illető: „Érted is, amit mondasz?”
Aki ismeri a Szentírást, olvasta már biztosan, hogy Fülöp kérdez valami hasonlót, az etióp kincstárnoktól, aki egyik jeruzsálemi útja során vásárolt egy tekercset, amiből Ézsaiás próféciáit próbálta valahogy kiolvasni. Mellészegődve megkérdezte: „-Érted is, amit olvasol?” „-Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza?”, felelte a kincstárnok.
Keresztyén emberként nincs bennem indíttatás, hogy magyarázkodjak, kiben és miért hiszek. Nem is kell senkinek magyarázkodni, mert nem nekik, Istennek szeretnék megfelelni. Viszont nagyon fontosnak tartom elmondani, hogy kiben és miért hiszek, mert egy olyan értelmezési kerete az életnek Jézus követése, ami nem káoszba torkollik, hanem értelmet ad a mindennapoknak. Egy olyan „életfelület” vagy narratíva, ahol igenis van értéke a megbecsülésnek, tiszteletnek, hálának. Ahol számít a másik ember jelenléte. Ahol a társ, gyermek, környezet és állatvilág drága kincs. Ahol a kimondott szónak van hitele és az ígéret nem vész el a semmibe. Tudjuk, kik vagyunk egymásnak és egymás nélkül nem tudnánk elképzelni létünket értelmes valóságnak.
De melyik ember az közülünk, legyen az hívő vagy ateista, aki azt mondja a gyermekének: „ha valaki idegen megszólít és elhív, nyugodtan szállj be a kocsijába”? Talán, ha gonosz szülők volnánk, és nem törődnénk gyerekeinkkel, megtennénk. Csakhogy nem ez a mindennapok gyakorlata. Értelmes, logikusan gondolkodó lények ilyet nem tesznek utódaikkal. Felesleges volna így gyermeket hozni a világra.
Jézus Atyának szólítja Istent. Mi, amikor templomba megyünk azt halljuk, hogy kedves testvéreknek szólítanak bennünket. Egy család képe rajzolódik ki akkor is, amikor Jézus azt mondja, nem hagy minket árván, anyátlanul, apátlanul, testvér nélkül, teljesen egyedül ebben a világban. Velünk az Isten, mert a javunkat akarja. Mert az alapállapota a jóság, Ő maga a szeretet.
Akkor, hát, miért feltételeznénk Istenről, hogy úgy szólít meg embereket, mint valami ismeretlen cukros bácsi, és csal el olyan helyre, ahol nekünk bajunk eshet? Egy ilyen istentől inkább menekülnék, mint hitvallást tennék mellette. Bolondok volnánk valaki olyanban hinni, akit nem ismerünk! Talán azok, akiknek ilyen torz istenképe van, vagy semmilyen nincs, azért feltételezik a keresztyénekről, hogy szerencsétlen naivok, akiket kihasználhatnak, mert nem tudják, kiről és miről beszélnek. Előítélet, feltételezett ismeret van bennük csupán, ami nagyon távol áll attól a jóindulatú Istentől, akit követünk.
Jézus mondja, „ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem.” Minden innen indul. Két ismeretlen találkozik, bemutatkoznak egymásnak, összebarátkoznak, egyre mélyebben ismerik a másik szokásait, gondolatát, érzéseit, majd úgy megszeretik egymást, hogy nem is tudják elképzelni az életet a másik nélkül, mert odaadták magukat teljesen egymásnak. Az életet jelenti a másik, ezért nem okoz gondot az elköteleződés és a megmaradás. Mérhetetlenül szomorú és szegény ember, aki ezt soha nem éli át. Nem csoda, hogy nem is tud hinni, nem csak Istenben, semmiben. Bizalmatlanság, gyanakvás, mímelt szeretet jut így neki.
Az, amit a keresztyének hitnek neveznek, nem más, mint ismeret és bizalom. Vagyis, mielőtt bármire igent mondanék megismerem, kicsoda Isten, honnan jött, mi a célja, mit tervez? Ha valaki ma elolvassa a reformátusok egyik hitvallását, a Heidelbergi Kátét, nem egyszer találkozik azzal a kérdéssel, hogy “mit használ nekem…?”. Mi a haszna, vagyis értelme, ha mi valamilyen interakcióba lépünk egymással, legyen szó Istenről vagy gyülekezetről? Jobb lesz attól nekem, hogy istenhívő vagyok és van egy közösség, ahova eljárok?
A ma hívő ember nem bolond, hanem mélyen benne van az Isten, a másik ember, a világ megismerésének vágya. Annak megértése, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, hová tartunk. Van egyáltalán értelmes, időtálló és igaz magyarázat az élet létére? Bolondságokat mindig könnyebb állítani, mint az igazán mély és létünket alapjaiban meghatározó kérdésekre rátalálni, és azokat megválaszolni.