Éppen az ágyásokat alakítgattam a frissen felrotált földön, hogy hamarosan mehessen belé mindenféle tél alá való: fokhagyma, lila és vöröshagyma, borsó, petrezselyem, spenót, amikor eszembe jutott, hogy hoppá, csütörtök van és én csütörtökön szeretem leadni a vasárnapi írást. És szeretek arról írni, amiről épp gondolkozom. Borsó, spenót, az őszi föld illata, a zöldparadicsomok a fólia alatt … És a csend. Meg az a kérdés, hogy hogy is van az, hogy mi miről is gondolkozunk? Hogy hogyan érnek el minket a gondolatok? Honnan jönnek? Hova visznek?
Október 31-én Luther Márton 95 tételben fogalmazta meg, min kellene változtatni az egyházban. A történetírás szerint tételeit a wittenbergi vártemplom kapujára függesztette ki. Nem az egyházszakadás volt a célja, hanem visszavezetni az embereket az evangéliumhoz. Lebontani mindazt, amit az ember Isten és önmaga közé épített.
A reformáció számomra ezért nem csupán történelmi esemény, hanem minden korban újra azt a kérdést teszi fel: mi áll ma Isten és az ember közé? Mit kellene lebontanunk ahhoz, hogy újra közelebb kerüljünk hozzá? Mert mindig építünk oda valamit. A tévedéseinkből, a gyarlóságainkból, a vélt vagy valós igazainkból.
Kezdjük az előbbi kérdésnél! Vizsgáljuk meg, hogy egyáltalán honnan származnak a minket foglalkoztató kérdések?
Reggel felébredünk, kézbe vesszük a telefonunkat, beleolvasunk a hírekbe, végiggörgetjük a közösségi oldalakat. Mire megisszuk a kávénkat, már számtalan információ, vélemény és aggodalom érkezett hozzánk. Szinte észrevétlenül mások jelölték ki, miről gondolkodjunk aznap.
Az algoritmusok elsősorban azt kínálják, ami megragadja a figyelmünket. Mi pedig foglalkozni kezdünk ezekkel a témákkal, beszélünk róluk, vitatkozunk, továbbadjuk őket. Így magunk is részeseivé válunk annak a folyamatnak, amely egyre inkább meghatározza, mi tölti ki a gondolatainkat.
És közben lassan elveszítjük a lehetőséget, hogy meghalljuk a saját kérdéseinket.
Vajon mi jutna eszünkbe reggel, ha nem kapcsolnánk be semmit? Mi foglalkoztatna bennünket, ha nem érkeznének készen a témák, a vélemények, a félelmek? Mi az, ami valóban fontos az életünkben? Mire vágyunk? Miben reménykedünk? Mitől félünk?
És hol van mindebben Isten?
Talán ma a reformáció egyik első lépése az elcsendesedés lehetne. Nem azért, hogy elforduljunk a világtól, hanem hogy visszataláljunk ahhoz, ami a világ zajában elveszett. Hogy újra legyen helye bennünk a saját gondolatainknak, kérdéseinknek, és annak a csendes figyelemnek, amelyben Isten megszólíthat bennünket.
Mert a hit egyszersmind bizalom is. Bizalom abban az Istenben, aki szeret bennünket, aki egyszülött Fiát adta értünk, és akire akkor is ráhagyatkozhatunk, amikor nem látjuk előre, mi következik.
És ez a bizalom különösen fontossá válik egy bizonytalan világban, egy bizonytalan korszakban. Amikor annyi minden változik körülöttünk, amikor a jövő kiszámíthatatlannak látszik, amikor könnyen a félelmeink kezdik irányítani a gondolatainkat és a döntéseinket. Éppen ilyenkor volna a legnagyobb szükségünk arra a belső bizonyosságra, hogy nem vagyunk magunkra hagyva.
De hogyan tudnánk maradéktalanul és minden kétség nélkül bízni abban, akire már alig figyelünk, akinek alig halljuk a hangját?
A reformáció visszatérés a forráshoz. Nem egy régi állapot helyreállítása, hanem annak újrafelfedezése, ami kezdettől fogva meghatározza Isten és az ember kapcsolatát: az ő szeretete és kegyelme.
Azt hiszem, ma nem azon kellene fáradoznunk, pörögnünk, erőlködnünk, hogy megfogalmazzuk a magunk 95 pontját. Hanem először csak el kellene csendesednünk, hogy a sok kívülről érkező hang között újra meghalljuk az övét.
Hogy újra felismerjük magunkban azt, akinek Isten teremtett bennünket. És újra megtanuljunk bízni abban, aki mindvégig szeretett.
Borsó, spenót, az őszi föld illata … És csend.