Hollywood filmgyárainak közelmúltban nagyot ment sorozata volt a Bosszúállók. A Marvel univerzum hőseinek közös nagy kalandja a világ megmentéséért kasszasiker lett.
Hollywood filmgyárainak közelmúltban nagyot ment sorozata volt a Bosszúállók. A Marvel univerzum hőseinek közös nagy kalandja a világ megmentéséért kasszasiker lett.
Nem megyek bele a mű elemzésébe, annak filmtörténeti fontosságába. Megtette már ezt Martin Scorsese, aki kiemelte őket a film kategóriájából, áttette azokat az üzleti alapon való szórakoztatás, a vidámparkok osztályába. Nincs is baj ezeknek a fogyasztásával, csak tudnunk kell helyén kezelni őket, ne kérjünk rajtuk számon értéket. Én se fogok most pálcát törni fölöttük, inkább a címükben hordozott üzenetre, és az abban rejlő jelenségre hívom fel a figyelmet: bosszú!
A sorozat története szerint a hősök bosszút véve mentik meg a világot a nagyon gonosz Thanostól, aki amúgy szintén bosszúból el akarja pusztítani a világ civilizációjának nagy részét, hogy a megmaradt hányad boldogan éljen. Bosszú a bosszú ellen. Képregénybe való történet, régóta foglalkoztatja az alkotói fantáziát. Az amerikai filmgyártás is kiadott már magából számtalan darabot a bosszú témakörében. Nagyrészükben rokonszenvet ébresztenek a bosszúállóval, az elégtétel, a bűnös megbüntetése mindig kellő erkölcsi alapot biztosít. Általában az igazságtétel jogosságát tálalják elénk a készítők azzal is, hogy látványosan felmentik, hősként ábrázolják a bosszúállót. Szóval Amerikában van igény a bosszúra, kulturális műfaja is van. És a módszerek is kialakulóban vannak.
Kicsit térjünk még vissza a pénztárakat döntögető Marvel világhoz. Az egyik részben az álnok politikusok meg akarják zabolázni hőseinket. Mert igazság ide, igazság oda, törtek, zúztak, ártatlanokat áldoztak fel. A kérdés nem erkölcsi dilemmaként merült fel, hanem megoldandó problémaként, amit hőseink le is gyűrtek a bosszúállás, itt értsd: az igazság és a béke érdekében. De mi köze van a fikciónak a valósághoz?
Ezeknek a „hőseposzoknak” a talaja Amerika. Az az ország, ahol a közelmúltban a nyilvánosság nagy része elfogadhatónak tartotta, hogy egy jogaiban sértett hányada törve, zúzva, ártatlanokat áldozva álljon bosszút, értelmezésük szerint az igazság és a béke érdekében. Az az ország, aminek az elnöke bosszút ígért egy másik nagyhatalom vezetőjének (akinek amúgy szintén nem kell a szomszédba menni e tárgykörben tanácsért). De mi közünk nekünk ehhez? Nem a fizikai értelemben vett törés, zúzás, de a lelki értelemben vett rombolás okán vagyunk érintettek.
Mert mi is bosszúállók vagyunk.
A bosszú a kezdetek óta az emberiséggel van, a gonosz speciálisan emberre tervezett alkotása, hogy elpusztítsa Isten teremtményét. A Bibliában már az Ószövetségben is találkozhatunk vele, és annak ártó mivoltával. Szóval nem új találmány, nem a modern kor szülötte. Mindenkiben ott van, bennem is, és benned is. A bennünk lévő igazságérzet deficitet szenved, ez bosszúságot okoz, amit a gyarló földi létünk ki akar egyenlíteni. Erre van nekünk a bosszú. Beütöttem a lábujjamat a szék lábába? Belerúgok egyet, kiegyenlítem az igazságot. Feltartott a forgalomban az a fránya másik vezető? Rádudálok, büntetőfékezek, adok az igazságérzetemnek egy kis bosszút, hogy helyreálljon a rendem. Valaki olyat gondolt, mondott, tett, amit nem tudok elfogadni? Adok neki verbális bosszút (jól odamondok neki), mert az igazság csak nálam lehet. És miként a képregény-filmben, úgy a valóságban is a bosszú bosszút szül, nő az agresszió, szóban, magatartásban, tettekben. Egyre durvább hangnemben megy az adok-kapok, már a legkisebb sérelemre is ugrunk, bántjuk egymást, mert bántottak minket. És mert emberek vagyunk, közösségi lények, meg is osztjuk a bosszúnkat másokkal. Ezzel csillapíthatjuk mások bosszúszomját, egyszersmind visszaigazolást is kapunk az igazunk helyességéről. Ami jó, mert bár mindenek előtt – helyett ott van az önigazolásunk, azért nem árt, ha mások is megerősítenek benne.
Önigazságok milliói állnak csatarendbe. Felvértezve készülnek az összecsapásra. Néha sorokba rendeződnek, máskor magányos hősként vágnak neki. Az igazságérzet sötét harcosa a bosszú, létéből fakadóan kielégülésre vágyik. Elhiteti velünk, hogy csak ő tudja az igazságunkat megvédeni, ha lemondunk róla, magunkat adjuk fel. Pedig ha utat engedünk neki, akkor mondunk le magunkról.
Nem szeretem sötét képként vizionálni a jelent, mert nem az. Isten megmutatta nekünk, hogy a teremtett világ nem sötét verem, nem a bosszúállók világa. Végtelen bölcsességében nemcsak óva int minket a bosszútól, hanem el is veszi, megszabadít minket tőle: „Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. A tisztességre legyen gondotok minden ember előtt. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az Ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr.”(Róm. 12,17-19)
Lépjünk túl a saját igazságérzetünkön, keressük az állandó igazságot, amit Isten megváltó kegyelméből Jézus Krisztusban megadott nekünk. Akkor nem lesz igazságdeficit, amit helyre kell állítani, hisz az ő igazsága nem szenved csorbát soha. És ez nem egyenlő azzal, hogy feltett kézzel adjuk meg magunkat, hanem azt, hogy az igazságunkat a Krisztusi igazsághoz állítsuk, azzal védjük meg, és ne a bosszúval. Míg az első épít, addig a másik rombol.
Legyünk hősök, és álljunk ellen a bosszú kultuszának.