A mai világban a tudatlan, vagy esetleg valamilyen képességeiben visszamaradott embert nagyon hamar beskatulyázzák, pejoratív jelzőt ragasztanak rá, hogy ő bizony ennyire vagy annyira flúgos. Nem hiszem azonban, hogy azok, akik olyan könnyen mondanak ítéletet bármiben is, dobogósok lehetnének az élet valamelyik területén, de valószínű, hogy még az első tízbe jutás is fényévekre van tőlük.
Meg kell vallanom töredelmesen, hogy nagyon jó dolog tudatlannak lenni egy csomó dologban, persze nem mindenben. Mielőtt mindenki ágálna ez ellen, felhozok néhány példát, hogy mindenki megértse, miért is mondom ezt. Belegondoltunk már, hogy milyen szép is volt és mennyivel jobban éreztük magunkat, amikor anno csak a biológiaórán hallottunk egyik vagy másik testrészünkről. Most meg naponta szembesülünk azzal, hogy vannak ízületeink, melyek előre jelzik, mint valami meteorológiai állomás, a fronthatások közeledtét. Ott van még az életszínvonalunkat kenterbe verő vérnyomás, és az is, hogy nemcsak a boltok polcain megy fel a cukrunk. Nem is beszélve még jó néhány olyan szervünk problémáiról, amelyekről előtte nem is tudtunk, hogy léteznek. Valóban olyan jó dolog tudni ezekről és érezni a létezésüket a mindennapokban?!
Ismertem egy testvérpárt. A két hölgy közül az idősebbik születési rendellenességgel jött világra. Sajnos az ő értelmi képessége nem fejlődött megfelelő módon, megmaradt egy pár éves gyerek szintjén. A másik testvér fejlődése töretlenül haladt előre, és élhette a hétköznapi emberek életét: férjhez ment, családot alapított, beilleszkedett a társadalom által létrehozott normalitásba, ami tulajdonképpen egy kemény taposómalom. Sokszor figyeltem meg az arcukat. Az egyikén a gondok és a megpróbáltatások mély barázdákat szántottak. Míg a világból oly keveset felfogó másik testvér arca sima, kipihent maradt, nyoma sem volt rajta ráncoknak, csak néhány redő mutatta az idő múlását. A hétköznapi életvitel rombolása következtében a nővér jóval fiatalabbnak tűnt a húgánál, akár 20 évet is letagadhatott volna valódi korából. A fiatalabb testvér a 70-es évei elején ment el, míg az idősebb 94 éves korában tért meg a Teremtőhöz. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon melyikük élete volt boldogabb. Mi teszi az emberi életet boldoggá vagy teljessé: nem tudni semmit a világról és befelé élni; vagy szembesülni a világ jó és rossz történéseivel, átérezni, megélni mindezeket, mert ez maga az élet.
Mindannyian egy buborékban élünk. Kinek-kinek különböző nagyságú buborék adatik meg, természetesen messze nem a tökéletes tudás lehetőségével. Az előbb említett példában a nővérnek kisebb volt a buborékja, mert érteleme kevesebbet tudott felfogni a világból, amibe kevesebb jó, de ugyanakkor kevesebb rossz dolog is fért bele. Amikor azonban a tudat kitágítja a látókörünket, szembesülünk azzal és megérezzük, hogy mennyi, de mennyi emberi gyarlóság, bűn és nehézség vesz körül bennünket.
Sokan nem keresik a kapcsolatot Istennel addig, ameddig mindenük megvan, mert ezt olyan természetesnek gondolják, hogy szinte már előjognak tekintik, ami nekik igenis jár. Nem fogalmazódnak meg bennük a köszönet és végképp nem a hála szavai. Úgy élnek, mintha az Isten nem is létezne, vagy ha esetleg van, akkor is csak azért, hogy őket kiszolgálja. Micsoda kis buborékban élnek, ahol csak a kézzel fogható számít, ahol ki van zárva minden, ami a szem számára láthatatlan, amit nem lehet pénzben kifejezni. Apró az a buborék is, amiben elfér ugyan az egész teremtett világ, de a Teremtőnek már nincs benne hely. Ebben a buborékban csak mulandó anyag van, ha nincs benne Isten halhatatlan lelke.
Nagyon nagy különbség, ha a tudatlanság állapotát egy betegség idézi elő, vagy amikor a „nagyon okos” emberi ego száll szembe a Teremtővel, mert ez utóbbira nincs mentség. Lehet, hogy egy Isten nélküli buborékban a vagyon, az önzésen alapuló jólét hosszabb földi életet, kevesebb ráncot eredményezhet, de ez eltörpül az Istentől Krisztusban kapott örök élet ajándéka mellett.