Steinbach József püspökkel beszélgetett Horváth Gergely rádiós riporter a REND-en 2026. június 28-án a veszprémi Színházkertben.
(A beszélgetést a maga teljességében, csak a legszükségesebb, az élő beszéd írásba foglalásából adódó korrekciókkal adjuk közre két részben)
Horváth Gergely: Köszönöm a megtisztelő lehetőséget, Püspök úr, hogy beszélgethetünk erről a – véleményem szerint – igen jelentőségteljes tapasztalatról és teljesítményről, ami három ciklus után, püspökként mögötted van. Nem tudom, gondoltad volna-e, hogy még egyetlen kérdés sem hangzott el, és mégis izzasztó beszélgetés elé nézünk?
Steinbach püspök: Beszélgettem már veled, kedves testvérem, egy remek rádiós interjúban, amire azóta is emlékszem. Akkor egyébként a rockzene és a keresztény üzenet kapcsolatáról volt szó egy órán keresztül. Te nagy szakértője vagy ennek, de ugyanakkor hívő ember is. Te is keresed ebben a műfajban a kapcsolódási pontokat. Számomra ez egy meghatározó beszélgetés volt. Most még nem izzadok, de lehet, hogy fogok.
Horváth Gergely: Köszönöm szépen. Igazából a hőkupolára gondoltam, ami fölöttünk van, és aminek hatására most egyébként megnyitják a templomajtókat a hőségriadó kedvéért. Felmerül bennem a gondolat, hogy a hűségriasztás kedvéért nem lenne érdemes nyitva is hagyni őket?
Steinbach püspök: A hűség Istennek egy hatalmas ajándéka, a Lélek gyümölcsei között szerepel. Hűség a házasságban, a családban, a szolgálatban, a feladatokban, a hazában… Én a mai napig nem értem, hogy főleg exponált helyeken – kisvárosokban, nagyvárosokban – miért vannak zárva a református templomok. Nem tudom, hogy erre tudunk-e valamilyen magyarázatot adni akár Budapesten is. Emlékszem arra, hogy teológus koromban az egyetemi templomba – ami egy katolikus templom – tudtam csak bemenni imádkozni, mert a Kálvin téri templom zárva volt. Technikai átgondolást is igényel ez a hőségriadós – hűségriadós kérdés. Fontosnak tartom, hogy nyissuk meg a református templomokat is, hogy el tudjunk csendesedni, erősödni tudjunk a hitben, szeretetben, örömben, békességben, türelemben, szívességben, jóságban, hűségben, szelídségben, önmegtartóztatásban, hiszen ezek a Lélek gyümölcsei.
Horváth Gergely: Úgy legyen. Nagyon sok minden sűrűsödik itt ezen a helyen. (ti. Veszprém, Színházkert) Nem tudom, hogy a hely szelleme illő kifejezés-e, mindenesetre egyrészt van a templom, ami kinyit a meleg hatására. Másrészt Dunántúlt az elmúlt 18 évben a püspökséged alatt jellemzi a kulturális nyitás vagy a kultúrával való nyitás az emberek felé, ahogy ezekben a napokban is. Nemrég megtudtunk Rólad egy nagyon személyes vonatkozást is. Engedd meg, kérlek, hogy egy picit visszacsatoljunk ehhez: Mi történt annak idején, amikor átmentél itt a Színházkerten?
Steinbach püspök: Próbálok nem elérzékenyülni. Bár ez nagyon személyes, de talán van általános, mindenkire vonatkozó tanulsága is. Vegyék ezt egy személyes bizonyságtételnek. Egyrészt nagyon köszönöm az Úrnak és a Dunántúli Református Egyházkerület közösségének, valamint Veszprém városának is, hogy ez a csodálatos fesztivál itt, ezen a csodálatos helyszínen került megrendezésre. Szerintem mindenki érzi ennek a miliőnek szentlelkes áldottságát. A személyes érintettség pedig az, hogy a feleségemmel együtt veszprémiek vagyunk tulajdonképpen, minden ehhez a városhoz, ehhez a régióhoz köt bennünket. Kötnek ide meghatározó emlékek az indulást illetően is. Idelátszik a megyei könyvtár régi épületének a fala a nagyon ügyesen beépített új amfiteátrummal együtt, ahol a régi és az új, modernebb épület találkozik. Ennek túloldalán volt a zeneműtár és az olvasóterem. Komolyzenét hallgatva az olvasóteremben vagy a zeneműtárban ülve tanultam, készültem, mert középiskolás koromban adatott az érdeklődés a teológia iránt. Kisgyerekkoromtól kezdve szeretett egyházunk tagja vagyok, igehirdetések, közösségi, gyülekezeti élmények, az éneklés, a közös éneklés csodája meghatározói voltak az életemnek. Ahogy a múlt rendszerben a 60-as, 70-es években Szentgálon a református templomban énekeltek, azt egyszerűen nem lehet visszaadni. Az az éneklés már önmagában Isten dicsérete volt. Zengett, zúgott szívből az ének, és ahogy Csákvári Feri bácsi prédikált!
Ez a szentlelkes élmény vitt engem előre a hit útján, melyhez aztán később adatott az elhívás. Az igazi válasz ott van minden fontos kérdésünkre a Bibliában, és én akkor kezdtem – sokféle művészeti területet tanulmányozva – elsősorban a Bibliával mélyebben foglalkozni itt a könyvtárban. Sokszor hallottam: „Záróra! Zárunk, József, zárunk!” De sokszor én mentem el utoljára. 10 órakor indult haza a busz Herendre, és amikor ezen a parkon átmentem, mindig imádkoztam, hogy: „Uram, mutasd meg az utat! Csak akkor akarok erre a szolgálatra menni, ha valóban Te ezt komolyan gondolod.”
Dolgoztam is Veszprémben. Van egy „tisztességes szakmám”, amit azonban már eléggé elfelejtettem. A tisztességes szakmát úgy értsék, hogy amikor a teológiára jelentkeztem, akkor a szüleimnek többen mondták a Herendi Porcelángyárban, hogy nem árt, ha a gyerek valami normális szakmát is választ. Erre mondta édesanyám, hogy van normális szakmája is, mert szőlő- és gyümölcskertész. Két évet dolgoztam ebben a hivatásban, amikor az elhívás megerősödött bennem. Viszont ennek az volt az óriási ajándéka – nincsenek véletlenek –, hogy ott, ezen a munkahelyen ismertem meg a feleségemet, aki a szolgálatban hűséges társam, és ez bizony már 43 évvel ezelőtt volt.
Itt a könyvtárban kezdődött meg az a csoda, amit a Rend Fesztivál is próbál érvényre juttatni, hiszen ebbe az irányba megy el. Én azt hallom, hogy ez jó, de természetesen majd ki fogjuk értékelni. Többen adtak hangot annak, hogy nem túl nagy merészség-e, hogy világi élő koncerteket is behozunk egy egyházi fesztiválra. Eközben egyre inkább azt is halljuk, hogy valahogy muszáj az örök, ránk bízott üzeneteinkkel megtalálni az embereket, a hidakat feléjük. Hajdú Zoltán Leventével, a missziói osztály vezetőjével sokat beszélgettünk erről, és buzdítom, hogy képviselje bátran továbbra is ezt a gondolkodást. Imádkozom azért, hogy az Úristen adjon ebben erőt, partnereket és áldást neki. Mert vallom azt, hogy ma az egyháznak a négy életrend közül, amit a teológiai etika megkülönböztet a világban, a családi és a kulturális életrend az a híd, melyen közelíteni tudunk az emberek felé. A közéleti és a gazdasági életrend mostanság kevésbé működik. A családi és a kulturális életrend az, ahol kapcsolatot találhatunk a ma embere felé, mert a kulturális életrendbe beletartozik a tudomány, a művészet minden egyes fajtája, benne van a sport, a testi-lelki egészség, benne van a turisztika, amit mi zarándoklatnak vagy az elcsendesedés valamilyen formájának nevezünk. Ezek azok a hidak, amelyeket nem szabad kihagyni.
Várva az észrevételeket, az építő, szeretetteljes kritikákat el kell mondanom, hogy a hídépítésben mi a végletekig elmentünk ezen a REND fesztiválon, ügyelve arra, hogy a lelki tartalom legyen a mag az eseményeken. Figyeltünk erre mindenhol, még a nagyon világi zenekaroknál is, bár szerintem, ha hallgattunk a szövegeiket, volt abban bőséges mondanivaló. És persze a bevezetőkkel is próbáltuk hidat képezni a hallgatóság felé. Megjelent ez a mennyei többlet mindenhol, ez jelentett kapcsolódási lehetőséget. Képzeljétek el, hogy egy Quimby-koncerten jelen van 4500-5000 ember; és fel kell menni a színpadra, és valamit mondani kell nekik egy percben. Hogyan tudjuk egy percben azt az evangéliumot, azt az értékrendet elmondani ott annak a sokaságnak, amit képviselünk, akik mi vagyunk? A zenekar egyébként fantasztikusan nyitott. Olyan csodálatos beszélgetéseink voltak, szívesen jönnek, mert közösségre találnak itt. Talán elmondhatom azt is, hogy a színházban a munkatársak, a rendőrök, a biztonsági emberek, és akik a háttérben itt dolgoztak, mind azt mondták, hogy ez a fesztivál valami egészen más, mint a többi. Akármilyen nyomorult az egyház minden hibájával együtt, mégis valahogy kiábrázolódik bennünk a Krisztus. Ezt köszönjük meg az Úrnak. Bocsánat, hogy ilyen hosszan válaszoltam, de szinte két kérdést tettél fel, és próbáltam mindkettőt lekerekíteni.
Horváth Gergely: Azt akartam kérni, hogy lazítsd meg máskor is a nyakkendőt, mert szerintem az mindannyiunknak jó a végén. Picit térjünk vissza erre a könyvtári életképre? Te akkor kezdtél sokat tanulni, amikor az érintettséged elindult?
Steinbach püspök: Nem. Amióta az eszemet tudom, a bölcselet valahol mindig érdekelt. Az élet nagy kérdései nemcsak kamaszkoromban izgattak, hanem előtte is. Folyamatosan és rengeteget olvastam, hallgattam zenét. Van egy 600 bakelitből álló komolyzenei gyűjteményem, és mellette ott vannak még a könnyűzenei bakelitek. Ma többen újra előveszik ezeket a gyönyörű, meleg hangzás miatt. Nem olyan drága ma beszerezni azokat a deckeket, amelyek által egy bakelit lemezjátszó gyönyörűen megszólal. Nem olyan, mint a Spotify, ahol soha nincs vége a számoknak, hanem 25 perc után meg kell fordítani a lemezt. Én pedig a 25 percre próbálok figyelni. Mindenevő voltam ezen a területen. Édesapám diákként kemény fizikai munkára fogott. Miután hazaértem, jött a tanulás, aztán irány ki a kertbe dolgozni. Esténként pedig folyamatosan olvastam, jegyzeteltem. Ezek a jegyzeteim a mai napig megvannak. Ez nekem létszükséglet volt. A könyvtárban már egy tudatos – bibliaismeretre, bibliatudományra és a teológiai tudományára való – felkészülés folyt. Igazából készültem a felvételire, és a hiányos tudásomat próbáltam pótolni.
Horváth Gergely: Ebben kaptál segítséget vagy magad keresgéltél?
Steinbach püspök: A lelkipásztoromtól, Csákvári Ferenctől kaptam segítséget, később Kocsis Istvántól, illetve az akkori veszprémi lelkipásztortól, Vajna Lajostól. De igazából az általuk ajánlott alapművekből indultam ki, találtam bennük irodalmi jegyzéket, mely könyveket be tudtam szerezni. A veszprémi könyvtár egyébként ezen a területen is nagyon jól ellátott volt. De megtörtént az is, hogy felültem a vonatra és elmentem Budapestre, mert itt nem találtam meg azt a könyvet, amire éppen szükségem volt, csak ott az antikváriumban.
Horváth Gergely: Még egy kérdést engedj meg, kérlek, az ifjúkorodra vonatkozóan, hogy jobban lássuk, mi minden történt Veled, ki is az, aki elkezdte ezt a 18 évet. A szülői örökséget említetted, hogy ők Herenden dolgoztak és éltek, és te is onnan jössz. Maga a herendi porcelán foglalkoztatott-e Téged, jelentett-e valamit Neked, hiszen ez hozzátartozik a szülői közegedhez? Kérdezem ezt többek között azért is, mert az utóbbi időben itt Magyarországon is egyre ismertebb lett az úgynevezett kincugi, ami egy távol-keleti, japánból származó technika, mely által a cserepek töréseit látható módon arannyal kiegészítik, így állítják helyre a porcelánt. Ez egy nagyon szép analógia arra, hogy az emberrel is ez történik, hogy tulajdonképpen a törékenységünk vállalása által újulunk meg.
Steinbach püspök: Gyönyörű bibliai képet idéz fel ez, ami arról szól, hogy „a mi kincsünk, cserépedényekben van”. Törékeny a testünk, törékeny az életünk. Minden nap kegyelmi állapot, kegyelmi időt kapott a világ is. Éljünk ezzel, hiszen még mindig tart. De tudjuk azt is, hogy az Isten a törékeny testből nem mindig veszi ki a tövist, jóllehet Pál apostol is kérte ezt Istentől. Nem tudjuk pontosan, csak találgatni lehet, hogy milyen testi kínja, milyen betegsége volt az apostolnak. Vannak, akik valamilyen kínzó szembajra utalnak egyes igehelyek alapján a Galata levélből. Nincs értelme azonban a találgatásoknak, az apostol ebben a kérdésben szerintem nagyon zárkózott volt. De minden valószínűség szerint úgy végezte a szolgálatát, hogy folyamatosan valamilyen testi kín gyötörte. Ez aztán társult lelki kínnal is. Mert aki a 2 Korinthusi levelet elolvassa, az láthatja, amit a korinthusiak műveltek Pál apostollal.
(Mentő szirénája hallatszik…)
Kedves Testvérek, az Úr adjon gyógyulást annak, akit épp most visz a mentő! Ilyenkor mindig megállok egy fohászra!
De visszatérve az apostol dolgaihoz: Szeressük jobban a lelkipásztorainkat, becsüljük meg jobban őket, és imádkozzunk elhívott, alkalmas lelkipásztorokért. Higgyétek el, ha szeretitek a lelkipásztoraitokat, akkor ők szárnyakat fognak kapni. Az apostolt nagyon meggyötörték a korinthusi testvérek, a végén már lehazugozták, csalónak nevezték és megrágalmazták, hogy elvett a javakból. Tudjuk, hogy ennek mindannyian ki vagyunk téve, mert olyan világban élünk, amikor bárkire bármit ráakaszthatnak. Nyilván, ha valaki vétkezett, akkor az Isten és a jog is gondoskodjon arról, hogy ennek legyenek következményei. Nem következmények nélküli ugyanis az élet, el kell hordozni ezeket is, ahogy az apostol a testi és a lelki kínokat elhordozta. De közben a lelkesedése mégsem hagyott alább, nem lett sértett, bosszúvágyó ember, hanem tele volt továbbra is Szentlélekkel és szolgálattal.
Én a porcelánban mindig éreztem ezt a törékenységet. Egyébként a Herendi Porcelángyár most ünnepelt a Pesti Vigadóban. Újból láttam felnőttként a gyönyörű alkotásokat. Persze gyerekként is láttam ezeket. Apám, mivel a régi rész utcafrontján dolgozott, kinyitotta az ablakot, és oda tudtam menni és beszélgetni vele. Láttam, ahogy hatalmas, un. áttört váza van előtte. Tessék elképzelni – ez egy tényleges manufaktúra – ahogy egy kis hegyes, sokfelé mozgatható kis késecske segítségével lyuggatja ki egyenként a vázáját. Egy hétig is eltartott, mire egy ilyen óriás vázával elkészült, azután többszöri égetésre ment attól függően, hogy fehér maradt-e vagy megfestették. Ennek is megvolt a módja. Az itt dolgozók, a szobrászművészek, az iparművészek, hihetetlenül kifejező figurákat készítenek, az étkészletekről és egyebekről nem is beszélek. Amilyen mintákkal, amilyen gyönyörűen, művészi módon festik meg ezeket! Én most csodálkoztam rá ennek a grandiózus ajándékára, hogy mennyi munka, mennyi odaadás kell ehhez. Vegyük ezt észre másnak a munkájában. Azt a sok odaadást, amire ma már nem is figyelünk oda, mert a mobiltelefonok világában a porcelán, főleg ezért az árért, eladhatatlan. A gyár igazából külföldi piacokból él. Mert mi sem vesszük elő a 6 vagy 12 személyes étkészletet. Egyébként egy hatszemélyes, festett herendi étkészletet kaptunk a szüleimtől nászajándékba. És milyen az élet törékenysége! Amikor Borbála lányunk először elkezdett felálldogálni, szépen felkapaszkodott a harmadik polcra, és sikerült neki ennek az étkészletnek épp a legszebb darabját, a levesestálat lerántani és összetörni. Nem lehetett már összeragasztani úgy, mint a keletit. Vagy ha lehetett volna is, nem volt hozzá olyan eszközünk, és féltünk, hogy valakit felsért.
De Isten minden törékeny életet, minden törékeny szívet össze tud ragasztani. Áldott legyen ezért az Úr! Sőt, Ő az a hatalmas Úr, aki – noha elmegyünk ebből a világból – testünk feltámadását ígérte. Ez a test elrothad, de ad nekünk egy igazi, örökkévaló a rothadandóságtól mentes lelki testet, amely megőrzi az ember a személyazonosságát, és egymásra ismerünk. Eltétetik nekünk a viszontlátás reménysége, ami óriási öröm. Ez az evangélium.
folyt. köv.
(A beszélgetés 2. részét, melynek címe „Szolgálatról és örömről hálaadással”, a jövő csütörtökön adjuk közre ugyanezen a felületen.)