Camillo egészen közel hajolt a rádióhoz, hogy biztosan jól hallja, amit hall, mert hinni amúgy nehezen hitte. Vagy inkább nem akarta hinni. Háborúról, valami fontos diplomáciai találkozó eredménytelenségéről, megelőző csapásokról, elkerülhetetlen válaszlépésekről szóltak a hírek. Ő valójában az időjárásra lett volna kíváncsi, hogy megöntözze-e este felé a tegnap ültetett csemetefákat, vagy esetleg mondanak esőt, de már erre nem is gondolt, ahogy egy hirtelen mozdulattal lezárta a rádiót.
Nézett maga elé, nézte a szürke, novemberi eget, túl az adventi gyertyagyújtásra készített koszorúkon, amik szépen sorakoztak a sekrestye ablakában. Dühös volt. Dühös és szomorú. Lassan átcsoszogott a templomtérbe, és úgy ült be az első padba, mint aki időpontra jött.
Hallgatott egy kis ideig, aztán hangosan mondani kezdte.
– Ó, Uram, hát mit tehetünk mi egy ilyen átkozott világban!? Ha azt vesszük, még csak nem is átkozott, hiszen megváltottad! De mintha direkt nem akarna tudni róla.
Nézd, Uram! Itt vagyunk vele. Egy hajóban, egy cipőben, kiszolgáltatva a képtelen ötleteinek. Olyan időkben, amikor amúgy is épp elég a baj. Uram, tehetünk mi egyáltalán bármit!? Azt mondtad, hogy elküldesz minket a világba. De ebbe? Biztosan erre a világra gondoltál? És biztosan ránk? Mit tudunk mi tenni azon kívül, hogy csendben imádkozunk, vagy hogy beszélünk rólad azoknak, akik még meghallgatnak? De – meg ne haragudj – a többséget nem érdekli ám ez! Csak úgy mondom, hogy te is tudjad.
Csend volt. Egyet-egyet reccsent a pad, ahogy Camillo mozdult, aztán egy egér kaparászását lehetett hallani a gyóntatófülke felől. Később az eső halk koppanásai hallatszottak be kintről. A fákról le volt a gond. Camillo arra riadt fel, hogy ültében elbóbiskolt.
– Na, bocsánat! Elálmosodtam – mondta hangosan. És akkor eszébe jutott, amit álmodott.
Álmában ott voltak vele a többiek is. Valaki gyertyát gyújtott, valaki süteményt kínált körbe, ketten egy dalt énekeltek, és valaki megállt vele szemben, hogy fahéjas teát töltsön a bögréjébe. Jókora sebhely volt a kezén. Camillo hirtelen felkapta a fejét, és akkor meglátta őt.
– Te itt vagy? – kérdezte, és a torkában dobogott a szíve.
– Hol lennék máshol? – válaszolta mosolyogva Jézus. – Minden nap, a világ végezetéig.
Erre ébredt.
És ahogy kinyitotta a szemét, érezte, hogy már nem a szomorúságnak, hanem az örömnek a könnyei gördülnek végig az arcán.
